Commentarium

A NER tíz éves uralma sok mindent megváltoztatott ebben az országban, I. Viktor, hazánk abszolút uralkodója biztosan nagyon elégedett. Persze nyilván ami megvalósult, már régen nem az, amire 2010-ben gondolt, ahogyan fejlődött a rendszer, vele fejlődött Viktor Viktorovics (eredeti apai neve, a „Győzőevics” lefordíthatatlan a nagy barát nyelvére) ma már olyan dolgokban hisz, és olyasmiket gondol, amiket talán még öt éve sem gondolt komolyan, de ettől még a fejlődési pályája nyílegyenes, ahogyan nyílegyenes volt az útja a híveknek is.

A helyzet 2020 késő nyarán a következő:

1. Hazánk tolvajok kezére került. Nem kisstílű, falmelléki korrupcióról beszélek, mint ami korábban volt jellemző, hanem nyíltan felvállalt, büszke lopásról. Már régen nem 10%-ot kérnek, hanem elvisznek mindent. Minden ágazatban, minden fronton. Lölö, Szíjj úr, a vő, na meg Garancsi a „kötélbarát” (LOL, elképzelted már Viktort, a mai Viktort, mászni?), és társaik. A VIP-páholyok közönsége. Ez nem balkáni tempó, ez már a közép-ázsiai szint. Teljesen mindegy mivel értünk egyet, vagy mivel nem a kormány intézkedései közül, azon nem érdemes vitatkozni, hogy a köz pénze (a mi adónk és a mi vagyonunk) pofára kiválogatott barátok zsebébe vándorol, értékelhető teljesítmény nélkül. Sőt, aki képes felépíteni valamit magától, már pánikszerűen menekül innen, cégeik pedig így vagy úgy a kisgömböchöz vándorolnak.
2. A szabad nyilvánosság terei egyre szűkülnek. A propagandára GDP arányosan az 50-es évek óta nem látott mennyiségű pénz megy, egyszerre gazdagítva a kört, és egyszerre mosva az agyakat. Two birds with one stone. Záródnak a harapófogó pofái, de amíg nem záródtak teljesen össze, a kormány oda mutogathat, hogy lám-lám, van itt sajtószabadság. És hát mit lehet erre mondani? Nem is titkolt, gúnyos mosollyal: „Mi nem tiltottunk be semmit…” Ügye milyen ügyes?
3. Az egészségügyre és az oktatásra, illetve a szociális szférára egyszerűen nem jut pénz. Ezek a homályos, bonyolult és gyors „győzelmet” nem ígérő területek nem érdeklik a Főnököt. A pedagógusok, orvosok, ápolok fizetése egy vicc, ezen 50%-100%-os emelés sem változtatna, nemhogy valami homályos „életpálya”. Tanárnak gyakorlatilag csak a szent őrültek és a mindenre alkalmatlanok mennek, nyilván sajnos túlnyomó részt az utóbbiak, természettudományos szakokra szinte senki, humán szakokon meg gondot jelent a szövegértés is. Kedvencem a történelem szak, ahová a hun rokonságot és az álmaikban lezajlott pozsonyi csatát „kutató” szerencsétlenek jelentkeznek, akik majd a gyerekeinket hülyíthetik. Az orvosok közül, aki teheti, a (hanyatló) nyugaton keresi a boldogulást, ápolóból alig találni utánpótlást. Az infrastruktúra szétesik, habár épültek kórházak, azok tíz év múlva éppen úgy fognak kinézni, mint a többi, mert itthon karbantartás nem létezik. Ráadásul hogy „hatékonyabb” legyen, agyig centralizálták ezeket az ágazatokat (pénz ugye nem jut, helyette gondosan, hűség és kapcsolatok alapján kiválasztott „szakemberek” mondják meg, hogy mi legyen). Ez megint az ’50-es évek megoldása, egyébként. Felmerül a kérdés, hogy minek van államunk, ha nem képes normálisan ezeket a legalapvetőbb szolgáltatásokat se megszervezni?
4. Vezérünket mindig is untatta az unalmas európai demokrata kisállami pozíció, ahol a világrend közkatonájaként a szövetségeseket kell követni, és hozzájuk igazodni. Az a tény, hogy az asztalnál ülhet és így némi befolyása lehet az eseményekre nem lelkesítette, az a kilátás pedig, hogy majd hat-nyolc év után – a közben kialakult személyes kapcsolatok és a szenioritás okán – ezt a befolyást informálisan megerősítheti, főleg, ha következetes és szakmailag kifogástalan külügyes munka támogatja ezt, nos ez a kilátás a számára egyáltalán nem volt vonzó. Hát úgy döntött, hogy gazember lesz, és ez nem is esett nehezére. Az őt talán már gyerekkora óta üldöző és mindig előre lökő komplexus most is dolgozott – ő nem érezte magát egyenrangúnak soha annál a bizonyos asztalnál, a sérelmek pedig csak egyre gyűltek. Az ilyen személyiség pedig nemcsak megjegyzi a sérelmeit, de azokat meg is torolja. A megoldás az ő számára egyértelmű, ki kell használni minden lehetőséget a mozgástér növelésére. Ez fényesen sikerült is, egyetlen baj van ezzel, ugyanaz, mint mindennel a NER fényes sikersorozatában: minek? Minek a mozgástér, ha azt csak a saját szövetségi rendszerünk gyengítésére és a minket végső soron csak bábunak („hasznos idiótának”, ugye?) használó diktátorok javára tudjuk fordítani? És végül, hogyan illeszkedik a „Nagy Terv” keretébe a kretén Petike, az „Isten ostora”, aki kemény munkával egy focimeccs utáni sörözés szintjére züllesztette a magyar külpolitikát, és évtizedek diplomáciai munkáját dobta a kukába?
5. Végezetül, mindenki szem a láncban. Addig mondogattuk magunknak, hogy ez még nem diktatúra, ez még nem diktatúra, amíg el nem jött az idő, amikor egyetlen ember akarata határoz meg szó szerint mindent. Művelhetjük kertjeinket, de kollaboránsok vagyunk egy szálig. Az összes piros vonalat régen átléptük, sőt már észre sem vettük. De hogy a folyamat befejeződött azt érzem már egy ideje, kb. mióta a Főnök véglegesen rászokott arra, hogy többes szám első személyben beszéljen hülyeségeket arról, hogy „mi” magyarok milyenek vagyunk, és mit akarunk. Itt ugyanis magát írja le, és jó diktátorhoz méltóan magát az egész nemzettel azonosítja. De tényleg ilyenek lennénk? Ügyeskedő, cinikus, bezárkózó, provinciális, idegengyűlölő, irigy és gyáva nemzet? Az ő fejében mindenképpen. Ő innen ordibál kifelé, a gyengéket eltapossa, de erősebbel valódi konfliktust nem vállal. Magát szorgalmasnak, keményen dolgozónak írja le, mint minden lógós. Olyan ember, aki sokáig bent van a munkahelyén, de csak azt a munkát végzi el, amit érdekli, másokat viszont vég nélkül kritizál. Ha valami rosszul sül el, az mások hibája, ha valami jól, az csak az ő dicsősége, amit előre megjósolt. Szereti a saját hangját, és mivel mindent tud már, másokra nem igazán figyel. És persze áldozat. Ez a legjellemzőbb és legundorítóbb tulajdonsága, és ebben követik a hívek. Bár övé a hatalom és a dicsőség, a szava törvény és semmi nem történhet akarata ellenében, mégis, folyton defenzívában van, az „életéért küzd”. Vég nélkül sajnáltatja magát. Ő Darth Vader, de azt akarja, hogy Luke Skywalkernek lássák. A szabadságharcos Haynau. Egyszerre félelmetes és szánalomra méltó.

Mi következik ebből? Semmi. A vég eljön majd, váratlanul. Meg fog lepődni. Akik most imádják, le fogják tagadni. A kár pedig, amit okozott már velünk marad, örökre.

A történelem legalábbis erre tanít, már ha úgynevezett könyveket olvasunk róla.

Ui.: És ha már írtam ide valamit, felmerül a nyilvánvaló kérdés, az index.hu bukása után mit keresek még itt? Őszintén szólva nem tudom. Ez egy olyan projekt, amit egész másnak szántam, de végül csak nagyon töredékes krónikája lett hazám végzetes útjának a diktatúra felé. Nem tudom, van-e értelme itt maradni, valószínűleg nem, de majd meglátjuk.

Az Atlantic nyári számában (2020. 07/08-as szám) Anne Applebaum írt egy lenyűgöző esszét a kollaborációról (History Will Judge the Complicit), amit már most, előzetesen el lehet olvasni. Az írásban magyarázatot keres arra, hogyan lehetséges, hogy a Trumpot akár még az elnökké választása előtt is veszélyes demagógnak és hazudozónak tartó republikánus elit tagjai miért támogatják még mindig az elnököt - néha ugyanazokat az összeesküvés-elméleteket visszhangozva, amelyeket ő hangoztat - és miért hagyják magukra azokat, akik egzisztenciális kockázatot vállalva is kiállnak ellene – mint legutóbb az impeachment-eljárásban az elnök ellen tanúskodó karrier-diplomatákat és hivatásos katonákat.

A kollaboráció pszichológiájának megértéséhez Applebaum felhasználja Amerikában szinte egyedülálló kelet-európai ismeretanyagát, gyakran párhuzamos sorsok bemutatásán keresztül (pl. Wolfgang Leonhard és Markus Wolf) és olyan gondolkodók megállapításait felhasználva, mint Czesław Miłosz. Elöljáróban leszögezi és ezt én is nagyon fontosnak tartom, hogy a kollaborációhoz nem kell durva diktatúra, így nem kell pl. Trumpot Sztálinhoz, vagy Hitlerhez hasonlítani, ami teljesen félrevezetne.

A legmegrázóbb következtetése az, hogy bár Amerikában, ahol a vezetővel való szembeszállás gyakorlatilag nem jelent egzisztenciális kockázatot, nemhogy az ötvenes, de a nyolcvanas évek kelet-európához képest sem, mégis, különböző okokból, a többség megtalálja a módját a kollaborációnak. Nem véletlenül fogalmazok így, ugyanis világos, hogy a leggyakrabban a kollaboráció egy bizonyos küszöb-időszak eltelte után nemcsak önkéntes, hanem lelkes, szívből jövő tevékenység. Applebaum idéz is Miłosz A rabul ejtett értelem című könyvéből. amelyben a későbbi Nobel-díjas lengyel költő jól leírja ezt a lelki folyamatot.

Éppen valami hasonlón gondolkodom már egy ideje, bár elsősorban nem Amerika kapcsán. Mi vesz rá valakit, hogy olyasvalamiben vegyen részt, amellyel semmiképpen sem tud egyetérteni?

Egy más aspektusból rákérdezve erre, hogyan lehetséges, hogy a magyar Parlamentben (ahogyan Applemaum írja, figyelmeztetésként az amerikai törvényhozók felé) "emelkedett férfiak és nők ülnek egy elegáns épületben, minden befolyás és hatalom nélkül" - és ez nem zavarja őket?

Ahogyan első látásra érthetetlen, hogy egy amerikai szenátor feladja annyira nagyra tartott személyes függetlenségét és beáll egy nálánál sokkal ostobább, erkölcstelen nárcisztikus hazudozó éljenző csapatába, ugyanúgy érthetetlen, hogyan lesz valakiből magyar országgyűlési képviselőként, vagy akár frakcióvezetőként, miniszterként, legfőbb ügyészként, alkotmánybíróként, vagy polgármesterként mindenféle önálló vélemény, akarat, elképzelés lehetősége nélküli biodíszlet. Miért akar részes lenni egy olyan hatalmi struktúrában, ami a szó eredeti értelmében egyeduralom, hiszen minden hatalom végső soron egyetlen kézben összpontosul? Mostanra teljesen elsorvadtak azok a politikai intézmények, amelyek egykor komoly eszközökkel rendelkeztek az ország sorsának meghatározásában. Ma már csak egyetlen ember van, és egyetlen akarat.

Pedig nagyon is érthető. Az emberi elme hajlékony. Az ember sokféleképpen képes elhitetni saját magával, hogy amit tesz, az helyes – miközben ha ezt mástól látja, azonnal felfogja, hogy az helytelen.

Tudjuk, hogy a miniszterelnök a lojalitást tartja a legfontosabbnak és ezt világosan közli is minden emberével (érdemes Ángyán József legutóbbi Magyar Hangos interjúját elolvasni erről). A lojalitás szép dolog, de ebben az esetben nem egy absztrakt erkölcsi iránytűről beszélünk, hanem teljes és feltétlen önfeladásról. Amikor fideszes vezetők a „mi politikai közösségünkről” beszélnek, akkor a „közösség” helyett „közönséget” kell értenünk, a pártaktíván a megfelelő szavakra vastapsoló embereket.

És ezért a teljes önfeladásért nem jár a – persze a fizetésen és a jól hangzó címeken kívül – a világon semmi. Ez nem kétirányú utca, ő nem tartozik neked semmivel, csak te neki, mindeneddel. Mint egy szektában.

De a lényegre térve, mi vesz erre rá bárkit is? Először is, Magyarország nem Amerika. Ha kikerülsz a kosárból, mi lesz veled? „Kapálni nem tudok, koldulni szégyellek” – a bibliai mondás ezerszeresen igaz sokakra. Soha nem lenne ilyen könnyű munkád, ilyen könnyű pénzed. Ráadásul itthon nem működnek a máshol meglévő menekülő utak. Az üzleti élet sem jelent (már) megoldást, ha valaki szembeszáll a vezetővel, azt századíziglen megbosszulják, nemcsak maga a lázadó, de családtagjai és barátai is megnézhetik magukat. Ma már nincsen olyan, hogy az ember ellenzékben egy nagy cég vezetésébe kerül a politikából – melyik cég vállalná, hogy a kormány céltáblája lesz? Tehát ha szembemész a vezetővel, oda a fizetés, a kocsi, sokszor a pesti lakással együtt (most csak az anyagi részére koncentrálva). Mihez kezdjen, aki mondjuk tizenöt-húsz éve politikus? Ha a seggeden maradsz, jól élhetsz, a magyar átlag többszöröséből. Fizetheted a hiteledet, ülhetsz a prémiumautóban, pocakodat jótékonyan elfedi egy jobb minőségű konfekcióöltöny. Nem kell ahhoz tolvajnak lenni, vagy csúszópénzt elfogadni, hogy korrumpálódj.

Aztán ott van a pozíció. A fontos emberség. A cím. A titkárság. Ahogyan megszólítanak. Ez nagyon sokat számít, akkor is, ha te különben csak egy bábú vagy. Nehéz ezt feladni, és visszaszürkülni a semmibe.

Meg persze az a nagyszerű érzés, hogy „ott vagy a szobában” ahol a dolgok történnek – John Bolton könyvet is írt fehér házi időszakáról ezzel a címmel, hogy „The Room Where It Happened”. Hogy semmi befolyásod arra, mit döntenek? Egyrészt majd meggyőzöd magad, hogy de (ld. lejjebb), másrészt ez akkor is nagyon menő. Nagyon-nagyon menő.

De ne feledkezzünk meg az önáltatás szocializmusból oly’ jól ismert csodájáról. Ha nem én vagyok itt, akkor idehoznak egy sokkal rosszabbat. „Talán tudok rá hatni” (sőt, szoktam is rá hatni, a múltkor is elértem ezt vagy azt). „Úgy hajtom végre, hogy a legkevesebb kárt okozza”. „Azzal, hogy itt vagyok, védem az embereimet”. „Itt én vagyok az utolsó környezetvédő/egészségügyi szakember/mérnök/stb.” – a kívánt rész aláhúzandó. Vagy a legjobb: „Én itt a hazámat szolgálom, bármilyen kretének kezébe is került”. A hazát, naná.

Ennek egy más fokozata, ha azt mondjuk magunknak, hogy technokraták vagyunk. Mindegy mit beszélnek, én szakember vagyok, nekem csak az számít. Engem a politika nem érdekel – minden politikus egyforma – de én szakértő vagyok. Miattam működik még itt valami. Legyetek hálásak, mert persze, elmondom a kötelezőt a tévében/rádióban/nagygyűlésen/lakossági fórumon. de ez úgysem számít, viszont milyen szép lett ez a híd. Rendben, kétszer annyiba került, megvolt kinek kell építenie és az egészet megvédtem nyilvánosan és lehülyéztem, akik bírálta, de a végeredmény csak pofás lett nem? Ha már hetvenezres stadiont építünk, az már legyen ilyen, nemde?

Innen pedig már csak egy lépés a cinizmus. Nincs jó és rossz. Hatalmon lévők vannak és a lúzerek. A Nobuban ebédelők és a lúzerek. A Boss öltönyösök és a lúzerek. Akik a csajuknak a mellnagyobbítás után a Gucciban vesznek új melltartót és a lúzerek. Ugyan már. A hit csak politikai termék, az erkölcs dettó, az élet meg rövid. Baszod, te csak azért sírdogálsz, mert nem értél el semmit. A gyenge mindig erkölcsi fölényben érzi magát, de azt a hajára kenheti. Boldogok a lelki szegények, LOL. Ha olyan kis fasz lennék, mint te, sőt, olyan löttyedt pöcs, most nem lenne Londonban saját hírügynökségem. Te ökör, a menő diplomáddal és fennkölt elveiddel! Mi itt politikát csinálunk, érted, politikát, de úgy, hogy Török Gábor a gatyájába csinál! A végén majd kap a főnök szobrot, nyugodj meg, utólag lesz erkölcsi talapzat, meg minden, de ha nem nyersz, akkor nem lesz semmise.

Mehetünk ezzel szemben, és megpróbálhatunk (de egy ilyen, folyamatosan változó hívószavakat használó rendszerben egy nagyon nehéz) egy ideológiát szolgálni. A "nemzeti oldalt". Az "európai identitást". A "kereszténységet". Minél kevésbé kidolgozott ez az ideológia, annál jobb, mert holnap változik a kurzus és akkor módosítani kell ezen is. 10 éve polgári, nyugatos, atlantista volt. Most nemzeti, keleties, Brüsszel ellen harcoló. Nehéz ezt az utat ideológiailag kikövezni, nagyon nehéz. Szerencsére az emberek felejtenek, mi magunk is...

Ha ez nem lenne elég (vagy ha túl sok), gyűlölhetjük is az ellenfelet. Ezer okunk lehet rá. Igen-igen, sok a gond, de ha mi megyünk, a kommunisták jönnek. A gazok. A tolvajok. Mi is lopunk, persze, mindenki lop, de ők sokkal rosszabbak, mert… Mert már a nagyapám is gyűlölte őket. Mert tönkretették az országot. Mert az ilyenek miatt volt Trianon. Mert az első csajom apja párttitkár volt. Mert az apám III/III-as volt (vagy én III/III-as voltam), amit nem mondhatok el senkinek, de annál inkább gyűlölöm őket. Mert lenéztek és kiröhögtek a rohadékok, mert vidéki gyerek/proli gyerek/diploma nélküli/kapafogú, stb. vagyok, de a sok rohadt liberális most már retteg tőlem. Mert az a beképzelt picsa kilencvennégyben nem akart engem. Vagy csak egyszerűen azért, mert olyasmit akarnak, amit én nagyon nem. És minél okosabbak vagyunk és minél jobban zavar, hogy nincsen szavunk semmiben, annál inkább fókuszálhatunk a mindenkiben meglévő gyűlöletre, nevelgethetjük, táplálhatjuk, amíg teljesen fel nem fal, mert ez segít elfogadni, hogy a gerincünkből semmi sem maradt. Sőt, ebből nagyszerű pótlékot növeszthetünk – aki látta már az Országgyűlés elnökét mennydörögni, az értheti, miről beszélek. (Te Szent Isten! Mi lett belőle? Ez az ember, mint egy mindenféle hatalom és befolyás nélküli szolga… Pedig mekkora hatalma és ereje volt egykor! De megkapta a parlamenti őrséget fess egyenruhában, és szabad kezet a büntetéshez, ha az ellenzék kiabálni mer. Ha őszintén belegondolunk: a szív megszakad.)

És persze azért van itt hatalom is. Nem valódi hatalom nyilván, mert az csak egy embernek lehet. Nem a valódi döntések hatalma, hogy új irányt szabhass dolgoknak. Nem a hatalmi ágak fontos vezetőinek egy egész társadalom jövőjét meghatározó hatalma, amit egykor, egy működő demokratikus rendszerben gyakorolhattak. Csak ezeknek a csökött, falmelléki változata. De azért édes lehet a hatalom a kevésbé fontos beosztottak felett. Vagy akárcsak a félelem látványa a szemekben a megkapott parancs továbbításakor. Amikor kiszállsz a Suberbből és már a kapuban vár az intézményvezető, ha lenne sapkája, a kezében gyűrögetné… Ez olyan kábítószer, amit ezerből, ha egy tud letenni.

Vagy meggyőzhetjük magunkat úgy is, hogy elkezdünk hinni benne. Végül is, úgy sokkal egyszerűbb. Először csak félősen nyomtuk a Facebookra, hogy „Isten éltesse miniszterelnök úr!” kicsit megszeppenve, hogy mit szólnak majd, nem sok ez? De hát mit szólnának? Alákommentelik, hogy „bizony, a jóistenke éltesse azt a csodálatos embert”. Ja? Milyen jó is itt, az akolban, itt meleg van, mindenki egyformán, egyszerre béget. Nagyszerű érzés, teljes feloldódás. És ezt ne nézzük le olyan könnyedén! Aki nem tudja milyen egy közösségben (gyülekezetben, drukkercsoportban, rajongói klubban) lenni, az nem is értheti. Tartozni valahová, akárcsak egy percre is elfelejteni ambíciót, vágyat, kétséget! Ez az erő máskor és máshol szenteket és hősöket teremtett. Most bólogatójánosokat.

Akárhányféle arca van a kollaborációnak, végeredményben egy dolog kapcsolja össze: az önfeladás és a behódolás. Ez nem lojalitás, nem reálpolitika, nem kompromisszum, mert te már nem vagy benne egyáltalán. És mert erkölcsileg helytelen, és mert ezt tudod. Odaadtál valamit magadból, valamit, amit sokra becsültél, amire büszke voltál, pénzért, címért, hatalomért, vagy félelemből, gyűlöletből, mindegy. A kollaboráció belülről rág. Amikor te vagy a leglelkesebb igazhitű, és a főnök férfiasságáról áradozol, akkor, már beszéd közben is, ha tudod, ha nem, ezt érzed, úgyhogy még jobban cifrázod, csak ne kelljen abbahagyni, mert akkor át kellene gondolni. Amikor az avatás után (ahol nyolcan vágtátok a szalagot, és keményen megmondtad az óvodásoknak micsoda aljas az a Soros) már hazafelé visz a kocsi, és üres minden, és már nem gondolsz semmire, még a hostesslányok fenekére sem, akkor ezt érzed. Amikor hétszázadszorra mondod a tévében, hogy tovább nő a migrációs nyomás és egy pillanatra összenézel a műsorvezetővel, akkor ezt érzed. Amikor a megbeszélésen megérted, hogy megint Lőrincnek kell nyernie és a folyósón vissza a szobádba már előre félsz mit mondasz az embereidnek (pedig tudják ők már előre) akkor ezt érzed. Amikor a Biblia olvasása közben pillanatra elbizonytalanodsz, mert egyértelmű, hogy keresztény ember létedre ötvenedszerre is leköpted Krisztust a múlt héten, amikor a szegények, menekültek és rászorulók ügye ellen szavaztál, és már nem segít, hogy felidézed hány templomtetőre adtatok pénzt - akkor is ezt érzed.

Sajnálhatjuk, sőt sajnálnunk kell azokat, akik így jártak, de tetteik, gyávaságuk, erkölcsi gyengeségük árát mindannyian fizetjük.

De el lehet kerülni ez a sorsot? El lehet kerülni a kollaborációt egyáltalán? Neked, vagy nekem sikerülne? Applebaum cikke végén Wladysław Bartoszewskit, a nácik és a kommunisták által is börtönbe vetett egykori ellenállót idézi, aki aztán kétszeres külügyminisztere lett hazájának. Ő így foglalta össze filozófiáját, ami megakadályozta, hogy kollaboráns legyen: „Csak próbálj tisztességes lenni”. Megszívlelendő, hölgyeim és uraim.

Trombitás Kristóf, a köztévé műsorvezetője, azóta törölt Facebook posztjában reagált az általa vezetett műsor (Ez itt a kérdés…) legutóbbi adását ért kritikákra. Ebben a műsorban, mint arról szinte a teljes magyar független sajtó beszámolt, több vendégével arról beszélgetett, hogyan „gyógyítható” a homoszexualitás. Bár ez a téma is megérne egy misét, most számunkra az az érdekes, hogy Trombitás magában hogyan értelmezte azt ami történt a műsor után. Posztjának – az index által leközölt – szövegében ugyanis van egy nagyon érdekes gondolat, ami azon túl, hogy bemutatja korunk sajtóviszonyait, megvilágíthatja nekünk az Orbán-rendszer ideológiájának evolúcióját is.

A műsorvezető ezt írja: „Az egész balhét a hátamba kaptam, a baloldali médiumok napi több cikkben ágáltak, mi a mi oldalunkról semmi, sőt az elemi bajtársiasság nevében vannak, akik innen is rúgnak egyet. Korábban nem egy baromságot számos vezércikk és kiállás követett, mert olyankor nem az a lényeg, hogy kinek van igaza, hanem az ellenfelek kartácstüze alatti összezárás. A tudat, hogy ez bizony nem olyan frankó, de nem hagyjuk hátra a másikat.”

És most nem is azt emelném ki, hogy a köztelevízió műsorvezetője magát egy oldal, egy harcban álló oldal katonájának tartja, és eszébe sem jut (miért is jutna? hol hallotta volna?), hogy a média, főleg a közmédia fő dolga LEGALÁBB ELVILEG, nem az lenne, hogy politikai oldalak harcait vívja, hanem hogy pártatlanul közvetítsen információkat, és a társadalmi problémákat lehetőleg több oldalról mutassa be. A riporternek nem együtt kell borongania, aggódnia, esetleg uszítania a vendégeivel, hanem kérdéseket kell nekik feltenni; és nem álkérdéseket, hogy a válaszokat a riportalanyok szájába adják, hanem valódi kérdéseket, hogy a nézők/hallgatók/olvasók jobban megértsék az adott álláspontot, annak erősségeit és gyengeségeit is. De nem csodálom, hogy Trombitás Kristófnak ez eszébe sem jut, hiszen ő – szavai alapján – láthatólag azt hiszi, a köztévé műsora kb. ugyanazt jelenti, mint mondjuk egy Fidelitas-ülésen politizálgatni.

De nem, nem ez a lényeg, mert ebben semmilyen újdonság sincsen. Azért ideírom, hogy Trombitás szakmaiatlanságát nem menti, ha mondjuk más oldalhoz sorolt újságírók ugyanígy tesznek, vagy ha valaki úgy emlékszik most, hogy tíz éve, más kormány alatt ugyanilyen elfogult volt a közmédia (nem, ennyire nem volt elfogult; bár ez a léc olyan alacsony, hogy erre önmagában nem kell büszkének lenni). De, még egyszer, nem ez a lényeg. Hanem az, ahogyan felpanaszolja, hogy nem védték meg.

Trombitás ugyanis nem egyszerűen azt várta, hogy személyében védjék meg, „mert olyankor nem az a lényeg, hogy kinek van igaza…”. Ő azt várta, hogy álljanak ki a kollégák a kormánypárti orgánumoknál és védjék meg az egészet. Ne csak őt, személyében, mert nem is tehet róla (ahogy bizonygatta is a posztban, hiszen, mint írja, nem az ő ötlete volt a téma), hanem magát a témát, és az elhangzott állításokat is. Mert „korábban nem egy baromság” esetén is így volt. Tehát a „baromságot” kellett volna megvédeni.

És itt is vagyunk. Ha megvédjük a „baromságot”, bár tudjuk, hogy az, akkor ez része lesz annak, amit gondolunk. Akkor a jövő héten már nem mondhatunk mást. A „baromságból” köznapi gondolat lesz.

Hát így jutottunk idáig. A bajtársiasság nevében lett a kormányunk mai politikájára jellemző önző gonosz uszítás normális, a kirekesztés, az összeesküvés-elméletek, az ellenfelek útszéli gyalázása, a szabadságjogok sárba tiprása a szokásos, mindennapi közbeszéd része. Persze ezek egy részét központilag találták ki, és adták az újságírók szájába, vagy írták ki óriásplakátra, de ezek csak bizonyos dolgok. A nagy része egyszerűen úgy zajlik, hogy a leghülyébb leír, vagy kimond valamilyen „baromságot”, a „bajtársak” pedig megvédik egymást. Így a „baromság” normális lesz, sőt az ezzel ellenkező álláspont lesz a „baromság”. Aztán legközelebb ugyanez történik egy másik ügyben. Így haladunk lépésről-lépésre a „baromságok” világában előre, így aztán ami akár még öt éve is elképzelhetetlen volt, az ma mindennap ömlik ránk.

Valamiért ez a kiállás most elmaradt, és hősünk ezen – tulajdonképpen érthetően – kiakadt. Korábban a hírhamisításért előléptetés, az uszításért dicséret, a politikai ellenfelek gyalázásáért jutalom járt, most meg egy ilyen pimf ügyben egyedül hagyják a gaz ellenséggel szemben!

De ez a mechanizmus, aminek váratlan elmaradása most kiborította Trombitás Kristófot, azért is fontos, mert ezek az évek óta hangoztatott „baromságok” befolyásolják a gondolatainkat, nemcsak azokét, akik a kormányzat kommunikációját irányítják, vagy akik részt vesznek benne, de azokét is, akik fogyasztják – akár örülnek neki, akár nem. Ezek a baromságok mindannyiunkat mérgeznek, együtt vagyunk a szarban.

Ha végre felfognánk, hogy ami hülyeség („baromság”), az hülyeség, ami helytelen, az helytelen, akár a barátaink (főnökeink, komisszárjaink, istenített politikai vezetőink) mondják, akár nem, ha megértenénk, hogy ha vakon, mindenféle kritika nélkül küzdünk politikai oldalakért, azzal nem csak a saját életünket, de az egész hazánkat tesszük tönkre, akkor megállíthatnánk ezt az erkölcsi és szellemi zuhanást.

Tényleg túl késő lenne?

Luxusprofit?!

Szerencsétlen szarháziak, akarom mondani súlyos tévedésben lévő kormánypárti politikusok, itt luxusprofitja csak azoknak van, akik bármilyen teljesítmény, érdemi munka, vagy szakértelem nélkül (tíz és száz-) milliárdokat keresnek évente. Mészáros. Vajna. Habony. Tiborcz. Rogán és kedves barátai. Mondjam még?

Bár mondhatnám, hogy ennyire arcpirító, álságos, cinikus hazudozást, mint ami a mai "vitán" ment, még sohasem hallottam, de ez persze nem lenne igaz, hiszen már nem is tudom megmondani, ez hányadik.

Ez sem számít. A takonygerincű, vagyis inkább az erős erkölcsi alapokhoz ragazkodással nem vádolható lakájmédia, a papagájkommentelők, az igazhitű Orbán-fanok még örülnek is. Minden mindegy. Csak a migráncsok ne jöjjenek (egyébként nem jönnek).

Ha ezt más kormány tenné (mondjuk Gyurcsány tette volna...), csak az ideieket: Simicska-média átállítása, a Cafetéria kiherélése, az ltp szétverése, Orbán repültetései ("az elmúlt harminc évben mindig így mentem...") és a többi, égne a város. Így csak vállat vonunk. Persze amíg az ellenzék Ungár Péter-féle figurákkal van tele (talán még Putyinnak van ilyen "ellenzéke" Európában), addig örökké ezek maradnak.

Az életünk meg lassan (el)telik. Ebben.

UPDATE: És erre (Orbán Flórát, a miniszterelnök 14 éves lányát a "honvédség szállítógépe" hozta haza Ciprusról egy "kiképző repülés" keretében) mit mond a "polgári jóízlés"? Minden áldott napon, folyamatosan olyan hírek jönnek, amibe bárhol a világon, Európában éppúgy, mint akár Afrikában is, kormányok szoktak belebukni. Ezek olyan dolgok, amin ugyanazok, akik ezekre a pöffeszkedő tolvajokra, pardon, a közpénzzel lazán bánó politikusokra szavaznak, ezeket védik, ezeket csodálják, tíz éve még üvöltöttek volna (és üvöltöttek is, a töredékéért). Mi a mi hazánk? Uborkafára felkapaszkodott senkiháziak, helyesebben közpénzekből pár év alatt meggazdagodott gyér izlésű, rongyrázó alakok játszótere?

UPDATE 2: Estére a "baráti" médiában vehemensen tagadták kormányzati források, hogy a miniszterelnök lánya utazott volna a gépen  - ahol az eredeti hír nem is jelent meg, esküszöm, mint a Szovjetunió, ott is csak a cáfolat jelent meg a Pravdában. Viszont ezzel meg az a baj, hogy ha igaz, akkor is baj van: mi a túrót keresett egy kiképzőrepülésen egy Cipruson békefenntartó misszióban szolgáló százados családja, benne a kétéves kislányával? A honvédség a hozzátartozókat saját szállítógépén (még akkor is, ha ez soha nem volt csapatszállító) a külföldi szolgálat helyre viszi és hozza? Mióta létezik ilyen, a világon bárhol? Ez a cáfolat majdnem ugyanolyan problémás, mint az eredeti hír.

De persze ezt, ezeket a közmédia, a TV2 és a baráti sajtó nem hozza le, ezért nem is kell vele találkozni. Mehet minden tovább Döbrögi birodalmában.

Csak a jegyzőkönyv kedvéért: szégyen és gyalázat.

UPDATE 3: Javítottam a szöveget, hogy ne akadjon fenn senki a csúnya szavakon, mert ugyebár nem ez a lényeg. 

A Trump-elnökség kezdete óta rengeteg (külföldi és magyar) elemzést, cikket olvastam a az adminisztráció külpolitikájáról. A legtöbb – olyanok is, amelyeket általam nagyra tartott szerzők írtak – egyszerűen megmaradt annál, hogy az Egyesült Államok elnöke egy narancsszínű, hülye hajú idióta.

De én meg vagyok győződve, hogy ő több ennél. Abban is biztos vagyok, hogy van valamilyen stratégiája. Vagy legalábbis ő azt hiszi, hogy van. Nyilvánvalóan vannak problémái a megvalósítással, de van egy „víziója” (ahogy a céges kultúrákban szeretik nevezni a távlati elképzeléseket), és azt hiszem, meg van róla győződve, hogy végül el fogja érni. A múltbeli tapasztalataiból azt tanulta, hogy ha el akarod érni a célodat, akkor játsszál nagyban, és felejtsd el a szabályokat. Egy vagyont keresett ezzel a hozzáállással, bár sokan egy fityinget sem adtak volna arra, hogy megússza ép bőrrel. Megtette és nyert. Egyértelmű. hogy úgy gondolja, ez a helyes stratégia.  

Persze, ha azt, ami a fejében van egyáltalán stratégiának, vagy akár víziónak lehet nevezni. Inkább csak egyszerűen pár szlogenről és egy általános hozzáállásról van szó. De ezzel a hozzáállással, ezt ismerjük el, mindent túlélt és csak egyre híresebb és hatalmasabb lett. Óriási tétekkel játszott (újra és újra) a ház ellen és – végül mindig nyert.  

Szóval, miért változtatna? A világpolitika is csak olyan, mint az üzlet, hát nem igaz? Azt ígérte a szenvedő amerikai munkásosztálynak, hogy újjáépíti az amerikai ipart. És imádták. Az ostoba Hillary Clinton azt mondta a szénbányászoknak, hogy sosem kapják vissza a munkájukat – és veszített. Persze, ilyen egy vesztes. Ő bezzeg azt mondta, hogy újra naggyá teszi Amerikát. Hogy hogyan? Lássuk csak: rávesszük az amerikaiakat, hogy amerikai autót vezessenek (mondjuk a külföldi autókra kivetett vámmal), és az amerikai autógyárakat, hogy amerikai acélt használjanak. Az acélgyártókat már csak arra kell ösztökélni, hogy amerikai szenet használjanak az acélhoz, és tessék, a bányászok visszakapják a munkájukat.

Persze ez nem ilyen egyszerű, de kit érdekel? A választók imádni fogják ezt a politikát. Egyszerű megérteni, Amerika-párti és végül, de nem utolsó sorban, jól mutat a FOX-on. És különben is: ki merné kritizálni? Választási évben?

A nagy baj azonban az, hogy ez valójában nem Amerika-párti. Igazából, amit az elnök és lelkes választói nem vesznek észre, hogy az egész mai világrend – politikai, gazdasági és kulturális értelemben is – előnyös az Egyesült Államoknak. Sőt, tulajdonképpen az egészet az USA köré építették. Maga a Trump által sokat emlegetett külkereskedelmi deficit sem más, mint a mára tulajdonképpen kiépült világszintű szabad kereskedelem ára (megjegyzem, ez nem szabadkereskedelem, így egyben, mert vannak bizonyos vámok – de minimálisak a 30 évvel ezelőttiekhez képes). Annak a szabad kereskedelemnek az ára, aminek maga az USA volt a zászlóvivője, hogy ezen keresztül újabb és újabb államokat illeszthessen be a világrendbe. Meg a dollár világszintű uralmának az ára. Meg az USA egész világra kiterjedő befolyásának az ára. Az amerikai piacra lépés lehetőségéért évtizedeken át sokat lehetett kérni cserébe.

Egyszerűen fogalmazva az Appalache-hegység bányászai annak az árát fizetik, hogy az Egyesült Államok maradt a változó világban is a világ vezető hatalma. Igaz, hogy már nem az USA termeli meg a világ GDP-jének 50%-át, mint hetven éve, de ez nem is maradhatott így, mert az ígéret valahogy így hangzott: játssz a szabályok szerint és fejlődhetsz. És így is tett az évek során Japán, Dél-Korea, aztán Kína, vagy Vietnám, vagy Chile és Kolumbia, India és Dél-Afrika, és sorolhatnánk. Így tettek Európa keleti felének országai is. Nagyon leegyszerűsítve, az USA feláldozott egy kicsit a saját piacából és a partnerek cserébe elfogadták az Amerika vezetető szerepét.   

Semmi sem tart örökké. Az erőegyensúly változik, új, komoly versenytársak emelkednek. De a kilencvenes évek második felére az amerikai politika felismerte, hogy fenntarthatják a hidegháborús győzelemmel kialakult helyzetet a világban (röviden és egyszerűen: a világrendet), és ezzel Amerika vezető szerepét, még úgy is, hogy közben folyamatosan csökken GDP-ben mért előny. Mégpedig olyan stratégiával, ami pont a hidegháborús külpolitikai pillérein nyugszik. Először, ilyen pillér az ENSZ és a nemzetközi jog szerepe a nemzetközi kapcsolatokban – annak ellenére pillére ez a hagyományos amerikai külpolitikának, hogy folyamatosan kritizálják a világszervezetet, és milliószor figyelmen kívül hagyják a BT döntéseit is. Egyébként az egyik legutóbbi ENSZ elleni hadjárat emblematikus figurája pont a mostani külügyminiszter, Bolton volt vagy tizenöt éve.  Másodszor: szövetségesek egész globális hálózata minden kontinensen: Észak- és Dél-Amerikában, Európában, Ázsiában és Óceániában, a Közel-Keleten és Afrikában egyaránt.  Ez a hatalmas, a világ országainak nagy részét magába foglaló rendszer egyedülálló a világtörténelemben. Harmadszor: A világkereskedelem rendszere, amelyet a globális pénzügyi szervezetek irányítanak, és amely az amerikai dollár világpénz szerepén nyugszik. Negyedszer: Amerika kulturális hatása és befolyása, amelyet az angol nyelv világnyelv szerepe csak tovább erősít.

A hatalomnak ezek az elemei annyira erősek, hogy egyetlen feltörekvő versenytárs sem versenyezhet(ett) az USA hatalmával[*]

És ekkor, épp mikor a pénzügyi válság már amúgy is meggyengítette az USA pozícióját, amikor olyan országok vezetői, mint Kína, vagy Oroszország meglátták (és ki is használták) a lehetőséget, hogy Amerika vezető szerepének kihívóiként lépjenek fel, pont ebben a pillanatban az Egyesült Államok elnöke nem fenntartja az előbb leírt rendszert, hanem megsemmisíti. És ennek az oka nem más, mint hogy Trumpnak egyszerűen nincsen elképzelése arról, hogyan kell vezetni a nemzetközi közösséget, mert ő tulajdonképpen sosem volt egyéb, mint egy ingatlanpiaci cápa. Meg kell hagyni, nagyon sikeres cápa, ha figyelmen kívül hagyjuk a járulékos veszteséget (csődbe ment alvállalkozók és beszállítók, sosem kifizetett partnerek egész légiója). Aztán szintén sikeres valóságshow-sztár lett belőle. Szóval akkora az egója, mint az Everest, pontosan tudja, hogyan kell túlélni bármilyen helyzetet és nagy tapasztalata van abban, hogyan tartsa fenn a nézettséget. Ez pont elég lenne, ha bármilyen középhatalom vezetője lenne. De nem elég az Egyesült Államok elnökének. És ez tragédia – nem neki, hanem a világnak.

(Miért is tragédia? Mondhatja bárki: hát kit érdekel Amerika vezető szerepe, majd jön más, vagy mások (pl. a Kissinger által jósolt "nagyhatalmak kórusa"). Igen, de ki, vagy kik? És hogyan? Ha nem is vesszük észre, mert el vagyunk foglalva a saját sérelmeinkkel és problémáinkkal, de mi magyarok is ennek a világrendnek a haszonélvezői vagyunk. Csak, éppúgy, mint az átlagamerikaiak, nem tudunk róla. Vagyis ennek a világnak a bukása – főleg gyors és fájdalmas bukása – nem valószínű, hogy előnyös lenne a számunkra.)

[*] És most helyhiány miatt nem térhettem ki arra, hogy az USA a demokrácia és emberi jogok elveinek globális védelmezőjeként is fellép – ami egész addig lehet hatásos (ld. még az USA, mint a „Szabad Világ” vezetője), amíg nem kezdik el maguk az amerikaiak kikezdeni…

A jelenetek egy háborúból az egyik legmegrázóbb könyv, amit olvastam. Brutális, nyomasztó, és félelmetes képek két háborúról, ahol az egész háború céltalanságát csak a hadvezetés ostobasága és nemtörődömsége múlja felül. Ahol a hadsereget úgy vezetik, mint egy lepukkant szocialista nagyvállalatot, csak éppen ebbe a dilettantizmusba, cinizmusba és korrupcióba rettenetes módon bele is halnak a katonák és a civilek. Olvasod, és ott vagy te is, ócska zubbonyban, félretaposott surranóban lapulsz egy árokban, a fáradtságtól félájultan, miközben mögüled gránátvetőkkel lövik a falut szemben, ami talán az a falu, amit el kell foglalni, talán nem, talán vannak benne terroristák, talán nem. Csak egy biztos, ha ma nem halsz meg, meghalhatsz majd holnap is, ha meg nem, hát addig is félholtra vernek úra meg újra a laktanyában az unatkozó tiszthelyettesek.

A mai Oroszország ebben a vérben és mocsokban született meg, sokak által csodált elnöke erre alapozva építette ki hatalmát és rezsimjét.

Eddig ennyit tudtam Babcsenkóról. És azt, hogy újságíróként dolgozott, Putyin bírálójának számított, és hogy nemrég elhagyta Oroszországot. Nem csodálkoztam rajta.

Aztán bejelentették, hogy Arkagyij Babcsenkó halott. A lakása előtt lőtték agyon. Megdöbbentem és rettenetesen sajnáltam, de nem csodálkoztam ezen sem. Sok orosz újságírót öltek meg otthon és külföldön is az elmúlt években.*

Majd Babcsenkó haláláról kiderült, hogy kamu, amit az ukrán titkosszolgálat rendelt meg, hogy így csalják csapdába a bérgyilkost. Na, ez már meglepett.

Ami érdekes az egészben, az az, hogy mekkora különbség van a két helyzet között. Ha Babcsenkó tényleg meghalt volna, azzal igazolódódtak volna a fenyegetések, amelyekről többször is beszélt. Morbid módon azonban, mivel Babcsenkó nem halt meg, így az egész ügyet körüllegi valamilyen bizonytalanság, valamilyen fura gyanakvás. Ha meghal, az egy komoly dolog, amit nem lehet kézlegyintéssel elintézni, de ha megakadályozzák a halálát, akkor azonnal felmerül a kérdés: veszélyben volt egyáltalán? Vagy az is kamu volt, mint a halála?

A több tucat újságíró és ellenzéki sorsa, akiket Putyin idejében gyilkoltak meg, nem arra utal, hogy alaptalan lett volna a gyanú, hogy az életére törnek. És természetesen helyes, hogy mindent megtettek, hogy megakadályozzák a merényletet. Mégis, ez az eljárás valahogy helytelennek tűnik, éppen azok miatt, akiket megöltek. Ezért megértem azokat, akik bírálták az akciót.

De azt beláthatjuk, ha rólunk lenne szó, mi is inkább ezt választanánk, mint hogy erkölcsileg feddhetetlenek maradunk és hagyjuk, hogy meggyilkoljanak.

Vagyis nem Babcsenkó a hibás, hanem akik az életére törnek. Nem az ő trükkjét kell elítélnünk, hanem azt, hogy rákényszerült. Nem Babcsenkó sértette meg a meggyilkotak emlékét, hanem azok, akik elrendelték a gyilkosságokat, majd eltussolták őket. Nem neki kell szégyellnie magát, hanem azoknak, akik minden kritikát eltaposnak.

Gyönyörű világban élünk, nem igaz?

*disclaimer: a bejegyzés eredeti változata nagyjából eddig tartott.

A bal oldali oszlop (1) Mészáros Lőrinc vagyona (óvatos becslés). A jobb oldali (2) a szocialista-szabad demokrata koalíciós kormány legnagyobb botrányában, a Tocsik-ügyben érintett összeg.

A „mi lesz ezután?” kérdéséről szóltam pár szót itt; annak a bejegyzésnek számomra a legfontosabb része ez volt:

„Most pedig munkára! A haza tényleg nem lehet ellenzékben. Ellenzékiek, kiábrándultak, sőt akár kormánypártiak is, tehetünk magunkért, az országért, jó és fontos ügyekért. (….)

Lengyel barátaink himnuszát kölcsönvéve: >>Nincs még veszve Magyarország/ Míg mi meg nem haltunk<<. Amíg harcolunk, nem pártokért, hanem értékekért: egy élhető, tisztességes, igazságos és szabad hazáért, ahol se fideszesnek, se ellenzékinek nem kell félnie, addig nincsen veszve semmi sem.”

Én ehhez, az ott írtakhoz tartom magam. De ez csak az egyik fele a feladatnak. Azt is ki kell találni, a politikai cselekvés milyen eszközeivel lehet életképes alternatívát kínálni a hatalommal szemben.

Jelenleg a következőkből kell kiindulni az én véleményem szerint:

1. A jelenlegi (egyébként igazságtalan és minél előbb kidobandó) választási rendszer logikája egyértelműen azt diktálja, hogy csak egyetlen erő szálljon szemben a hatalmon lévő párttal. Ha legközelebb is hétfelé szavaznak az ellenzéki választók, legközelebb is, és örökké fideszes kétharmad lesz. Aki ezt nem látja be, az vak.
2. A jelenlegi pártstruktúrából senki sem képes akkorává nőni, hogy a jövő ellenzékének gravitációs középpontja legyen és a többiek csatlakozzanak hozzá, vagy bedobják a törölközőt. Ahhoz túlságosan különböznek. A parlamentbe bejutottak és gondolom a Momentum is úgy gondolja, őneki fenn kell maradnia. Ez a csapda, ez a Fidesz által az ellenzékének kreált kalitka – elég élettér az életbemaradáshoz, de kevés a növekedéshez –örökké fogva tart, és a Fidesz, ha van esze – és van – akkor mindent meg fog tenni, hogy ezt az ökoszisztémát fenntartsa.
3. Az előző két megállapításból következik, hogy egyetlen megoldás képzelhető el: kilépni a dobozból. Széttörni a kalitkát. Ezek a pártok – fáj, fáj, tudom – igazából csak a tagoknak és főleg a vezetőknek fontosak ennyire. Az elemi egzisztenciális félelmen kívül, ami nyilván sokakban megvan, az is fontos szerepet játszik, hogy ők úgy látják, a pártjaik egészen eltérő ideológiákat képviselnek, és ezért nem moshatók össze. Ez így is van. Ezen kívül személyes konfliktusok egész sora áll közöttük. Ezt értem, csak nem érdekel. Ami ezeknél sokkal fontosabb, hogy hiába voltak a párok, amelyekre szavaztunk ilyen nagyon különbözők (Jobbiktól DK-ig, Momentumtól MSZP-ig), mi, ellenzéki szavazók már eljutottunk oda, hogy megértsük – a legfontosabb dolog összekötötte őket. Ők nem a Fidesz. Ez a legkisebb közös többszörös.  
4. Ha tehát rendes választójogi törvényt akarunk, hogy a demokratikus sokféleség és ne az akolszellem legyen az uralkodó és ha rendbe akarjuk hozni az ország ügyeit, akkor előbb az ellenzéki erőknek le kell győzniük a Fideszt, majd kormányra kerülve meg kell változtatniuk a mostani kerteket. Ezután vissza lehet térni a pártpolitikához és lehet szociáldemokrata, baloldali liberális, konzervatív-liberális, konzervatív, népi, vagy akár radikális politikát csinálni. Mindegyikre lenne, aki szavaz.
5. Innen pedig, azt hiszem, hogy egyértelmű mire akarok kilyukadni. Egyetlen párt, vagy pártszövetség kell, egy hangsúlyozottan választási párt, egyetlen alkalomra, minden választókerületben egy jelölttel, és egy listával.

Ehhez áldozatot kell hozni embereknek. Hatalmas áldozatot. Ehhez emberi nagyság kell. Bátorság kilépni a változtathatatlannak hitt keretek közül, erkölcsi erő szembenézni a kezdetben nyilván hatalmas szervezeti ellenállással és a megmondó-emberek, párttársak és barátok ellenkezésével. Sokak úgy érezhetik, akár teljesen jogosan, hogy számukra erkölcsileg vállalhatatlan ezzel, vagy azzal összeállni. De ezt akkor is meg kell tenni, mert egészen egyszerűen nincsen más választás. Ez az egyetlen esély. A közös jövőnk fontosabb az egyéni megfontolásainknál. Ha ártatlanul ítélnének halálra, nem emelném el a cella kulcsát a kivégzésem előtti este, ha tehetném, csak azért, mert lopni csúnya dolog? Tényleg?

Mi, választók, mit tehetünk azért, hogy létrejöjjön ez a választási párt? Sürgethetjük pártjainkat. Jelezhetjük ezerféleképpen, hogy elég volt abból a politikából, amely csak a kalitka alapterületéből akar nagyobb helyet. De elmehetünk például demonstrációkra, hogy megmutassuk: létezünk és változást akarunk. Szembeszállhatunk a félelemmel és az apátiával, kiállhatunk fontos ügyekért. Kinyújthatjuk a kezünket egymás felé és odafordulhatunk másokhoz. Megérthetjük, hogy nem vagyunk ellenségek; csillapíthatjuk a gyűlöletet, de közben képviselhetjük határozottan a józan gondolatot.

Egykor egy pártvezér meghirdette, hogy „egy a tábor, egy a zászló”. A következményeit ismerjük. Nekünk most nem kell válaszként másik papagájsereget állítanunk magunkból. Abból egy is elég. De lehet nekünk is egy zászlónk: a szabadság, demokrácia és szolidaritás zászlaja. Ez alá sokan beférünk.

Ez gyorsan jött: vége a Magyar Nemzetnek.

A Magyar Nemzet volt Pethő Sándor lapja, a harmincas évek végén fény az egyre nagyobb sötétségben, 1944-ig küzdött, aztán 1945 után, amíg tudott és még a szocializmus ellenőrzött sajtóviszonyai között is normálisabb volt, mint a többiek. 1989 után konzervatív-liberális volt, amíg Simiék pártmédiát nem csináltak belőle 2000 után, amikor beleolvasztották az Új Magyarországot (vagyis akkor már Napi Magyarországot): akkor sok tehetséges, független gondolkodású újságírót küldtek el. Most végre (véletlenül, de akkor is) volt három jó évük, amikor lehetett olvasni, úgy is, hogy nem az én világnézetemet tükrözte.

És ez a lényeg. Hogy konzervatív lapot tudtam olvasni,ez nagyon inspiráló volt, mert gondolkodásra késztetett, és értelmezhetővé, így pedig elfogadhatóvá tett olyan világnézetet, ami nem az enyém.

Az egykori napilapok közül már csak a Népszava van meg, egykor az MSZDP lapja, ma elvileg MSZP-közeli, sok volt Népszabadságossal, a korábbinál néhol magasabb színvonalon, de fideszes kollaboránsok kezében (tele van állami hirdetéssel), és az MSZP-s belső frakcióharcok (ezek egyébként kit is érdekelnek?)  eszközeként. Gondolom annak sincs sok hátra. Talán így helyes, az a legrégebbi újság az országban (141 éves), ez szűnik meg majd utoljára.

Siralmas. Én először Magyar Hírlapot olvastam (kb. úgy voltam vele, mint a Nemzettel, nem mindennel értettem egyet, de szerettem a lapot), azt megvette a Széles Gábor és szélsőjobboldali, olvashatatlan szart csinált belőle. Aztán (mi maradt alapon) Népszabadságot, egyre jobb lap lett, mire megszűntették. Most Nemzetet (ez volt az utolsó napilap, amit - ha elektronikusan is, de olvastam) most ennek is vége. Korábban gyakran olvastam a két gazdasági lapot is, elég sokszor meg is vettem valamelyiket, egyik sincs meg már.

Már csak a propaganda és a hülyeség marad, meg a nagyarcú netes hülyegyerekek (tisztelet a kivételnek, nyílván). A magyar sajtónak (legalábbis a napi részének) vége. Persze lehet mondani, hogy ki olvassa már... De a napi sajtó az újságírás (journalism) hivatásának a csúcsa, egy országos napilap szerkesztősége normális országokban a szakma szentélye (tudom, ezek is szenvednek, de azért megvannak; csak néhány cím segítségként a boldogabb sajtópiacokról, minden oldalról: Frankfurter Allgemeine, Corriere della Sera, Le Figaro, Guardian, New York Times, Washingon Post, Wall Street Journal).

Nálunk meg... Néma csend. Ideírom, bár minek, hogy a szabad és független sajtó a demokrácia alapja. De mindegy is.

A Nemzetes újságíróknak pedig köszönöm szépen! A legjobbakat kívánom nekik, remélem hamar találnak munkát és tisztességes megélhetést.

Ui.: Végül annyit még, hogy van pár lap, netesek és print hetilapok vegyesen, amelyek még megmenthetők talán. Ha segítünk. Mentsünk meg néhányat, mert akkor fogjuk megérteni mekkora szükség van rájuk, ha majd nem lesznek!

A budapesti és nagyvárosi diplomások (egyesek szerint "értelmiség", az az azért több) és a 30 alatti fiatalok nagy része egy egészen másik országban él, mint a kistelepüléseken és legfeljebb közepes városokban élők. Ezért lepődtünk meg olyan nagyon, hogy ezt mind büntetlenül meg lehet csinálni. Igen, el lehet lopni egy egész országot anélkül, hogy polgártársaink fele felhördülne és kihasználná az egyetlen lehetőséget, hogy a tolvajok kezére csapjon. Igen, lehet "migránsok" hadát vizionálni a határra, miközben heti öt-nyolc embert jön a kerítésig. Igen, elképzelhető, hogy több millió nyugdíjas a kormányra szavaz, miközben se orvos, se ápoló és a diagnosztikára fél évet kell várni. Nem, már régen nem a lét határozza meg a tudatot, hanem egy "vélt lét", az a virtuális valóság, amit igaznak hiszünk, ha minden nap látjuk a tévében. Két és félmillió polgártársunk egy olyan háborúban él, ami nem is zajlik.

És amíg Orbán a sosem létezett veszéllyel riogatott, egészen elképesztő eszközökkel (hogy a közmédiában mi megy, arról érdemes megnézni az Al-Jazeera riportját) az ellenzéknek se elképzelése nem volt, sem pedig felelősségvállalásra nem volt képes. Bármilyen eredményhez át kellett volna lépni az árnyékukat, de nem ment. Vona 106 körzetben indított jelöltet, és sehol nem léptetett vissza senkit, egészen elképesztő módon ott sem, ahol esélyes függetlenek indultak. Az LMP váratlan fordulattal az együttműködés motorjának mutatta magát március 15-e után, de - a többi pártot téve felelőssé - végül alig néhány helyen léptette vissza még a teljesen esélytelen jelöltjeit is. Az MSZP-P összevissza kommunikált összezavarva minden választót (az nem menti, hogy magát is), miközben fogja volt a DK-val kötött előnytelen alkujának, amivel teljesen megkötötte a saját kezét, tovább csökkentve a koordinált indulás lehetőségét. A DK - amit az egyetlen politikai tehetséggel rendelkező politikus vezet az ellenzéki oldalon, csak sajnos róla tudjuk, hogyan kormányoz, ráadásul taktikai képességeit is csak az öncél vezérli - tehát a DK meg boldog, hogy 9 fős frakciója lesz, mert jó ütemben kötött megállapodást a megrogyott MSZP-vel. Ilyen boldog lehetett a zenekarvezető a süllyedő Titanicon, hogy na, most milyen szépen szól a Nearer my God to Thee, jól összeállt a banda. A Kétfarkú Kutya Párt csodálatos eredményével sikeresen elintézte a kétharmadot, és hát ugye, miért bántsuk őket, hiszen olyan viccesek, és különben is mindenki hülye, nekik van igazuk, le lehet szállni róluk, mindenki nyerje meg a körzetét és kész. Hadd legyek most őszinte srácok: egy nagy lóf.szt. Ez kicsit sem vicces. Ja és a Momentum...  Teljesen igazuk van ezeknek a nyílt arcú lelkes fiataloknak, jogos, hiszen mindenki hülye, ők pedig megalakítják a 14. ellenzéki formációt, hogy végre meghaladják a sok ostobát. Persze. Egy monolitikus hatalmi párt legyőzésének receptje egy egyfordulós, (gerrymanderinggel nehezített) választókörzeteken alapuló rendszerben, ha minden körzetben hatan-heten indulunk ellene (plusz kamupártok). Az Együtt meg... hagyjuk is, a jó szándék fontos, de semmiképpen nem elégséges a politikában.

Senki sem merte kirakni az óriásplakátjára (amit talán még a falusi választó is lát néha) hogy "A rendőrség szerint (csillag, lent lábjegyzet: police.hu) a déli határon elfogott személyek száma az elmúlt héten: 4". Ha a Fidesz erre az egyetlen dologra építette a kampányát és csak ezt állította, akkor erről kellett volna bebizonyítani, hogy hazugság (2016-2017-2018-ban talán összesen nem jöttek annyian, mint ahányan az elhíresült STOP-plakáton voltak), nem pedig azzal kampányolni, hogy "Gipsz Jakab a győztesek jelöltje". Ha a hatalom alapja az, hogy az információ nem jut el a néphez, akkor a hatalom legyőzésének egyetlen módja, ha eljuttatjuk az információt. A Facebookon sok lájkot kaphatunk azzal, ha rámutatunk, hogy az Elios-ügybe minden kultúrországban megbukna a kormány, de ha a választók sokasága soha nem is hall róla, akkor ez tökéletesen értelmetlen. 

Ami pedig a Fideszt és a szavazóit illeti: üdvözlet a győzőnek. Remélem jót buliztatok. Annyi szerény megjegyzésem lenne, hogy ha a vidéki nyugdíjasokra építetek a kampányt, és ők lettek a bázis alapja, akkor egyszerű önérdekből, költsetek már az egészségügyre, mert négy év múlva veszélyesen lecsökkennek a támogatók. Nem, nem azért, mert kiábrándulnak, tudom, hogy soha. Csak, tudjátok... Meghalnak. 

Most pedig munkára! A haza tényleg nem lehet ellenzékben. Ellenzékiek, kiábrándultak, sőt akár kormánypártiak is, tehetünk magunkért, az országért, jó és fontos ügyekért. A mi hazánk rengeteg bajjal és kihívással küzd, amellyel nem foglalkozik senki és az állam nyilván ezután sem fog. Akik maguktól ("civilként") vették a fáradságot, hogy ezeket az ügyeket felvállalják (például az állampolgárok jogvédelmét, a környezetvédelmet, a szegénysorban élő gyermekek oktatását, és így tovább), most nagy bajban lesznek, mert a hatalom őket tette meg ellenségnek. Nekik segítség kell és támogatás, ahogy a független sajtónak, a megmaradt nyilvánosságnak is. De tehetünk a környezetünkben élőkért, építhetjük a helyi közösségeket, vagy dolgozhatunk a településünk megszépítéséért is, mert ezért sem tesz senki (hacsak a főterek néhány évenkénti rituális műkövezését, vagy a harminchetedik stadiont nem tartjuk annak). Sőt. Már azzal is szolgálhatjuk hazánk ügyét, ha elmegyünk egy jó koncertre, színházba, vagy elolvasunk egy könyvet. Hiszen Németh Szilárdtól sújtott hazánkban azzal is védjük a nemzeti kultúrát, ha elolvasunk néha - ízlés szerint - egy Márait, Esterházyt, vagy Cserna-Szabót. De legyen akár tőlem akár Nemere, vagy Tisza Kata, ha az tetszik, vagy más nem megy.

Lengyel barátaink himnuszát kölcsönvéve: "Nincs még veszve Magyarország/ Míg mi meg nem haltunk". Amíg harcolunk, nem pártokért, hanem értékekért: egy élhető, tisztességes, igazságos és szabad hazáért, ahol se fideszesnek, se ellenzékinek nem kell félnie, addig nincsen veszve semmi sem.

Ha azt gondolod, hogy a havi egyszámjegyű, kerítéshez érkező, az országon ÁTmenni akaró bevándorló/menekült (kormánypropaganda újmagyar kifejezésével: migárn[c]s) a világ legfontosabb kérdése és minden más érdektelen (kivéve az ezzel egyenértékű kérdést, hogy hányadik a Felcsút), akkor menj és szavazz Orbánra. Ha azonban úgy látod, hogy ennél egy kicsivel fontosabb, hogy:

- ne kelljen egy rohadt CT-re öt hónapot várni akkor is, ha a vizsgálatot életveszéles állapot gyanújával írják ki;

- leállítsuk azt a mélységes hülyeséget, hogy nem kell közismereti tárgyak oktatásával bajlódni, meg "túl sokaknak" diplomát szerezni, mert összeszerelő szalagok országának kell lenni a robotika korának küszöbén (haza a magasban, mi?);

- nincsen rendben, hogy egy gázszerelő vállalkozó, mert a miniszterelnök régi ismerőse, az ország egyik leggazdagabb emberévé válhat embertelen sebességgel kizárólag neki kiírt állami közbeszerzések "megnyeréséből" - azaz nulla tehetséggel, szorgalommal és hozzáértéssel;

- az ügyészség a bűnpártolás határait feszegetve legordítóbb bizonyítékokra se mozdítja a füle botját sem, ha fideszesről (hát még ha Orbán vejéről) van szó, de kőkemény, ha bárki másról;

- 80 milliárdnyi adónkból a közszolgálatiság elveit lábbal tipró propagandaadókat tartanak fenn, és kb. ugyanannyit költenek az állami vállalatok és a propagandaminisztérium (!) reklémjaiból a haverok médiumainak fenntartására, ezzel egyszerre mosva milliók agyát, és gazdagítva a havert;

- minden út szétrohad, még a fizetős autópályák is, egyáltalán semmit sem tartanak karban, hanem megvárják, amíg szétmegy teljesen, majd a normális ár kétszereséért haverok újítják fel (szarul);

.- a kormányt semmi és senki nem ellenőrzi, a választási rendszert magukra írták és úgy alakították ki, hogy a felnőtt állampolgárok 25-30 százalékának támogatásával is leválthatatlanok legyenek, programjuk pedig egyáltalán nincsen (már nyilván azon kívül, hogy folytathassák az ország ellopását).

Ha ezek a problémák szerinted is léteznek (és a sort még lehet folytatni a végtelenségig), akkor szavazz egy ellenzéki pártra (ne kamura!) listán és szavazz a legesélyesebb ellenzéki jelöltre a választókerületedben.

Ha pedig azt gondolod, hogy az ellenzék hülye, megosztott és úgysem ér majd el semmit, akkor az is tedd hozzá: lehet, de viszont pontosan tudjuk mi lesz, ha Orbán marad. Megmondta. 

Ez lesz az utolsó választás.  Orbán Békemeneten elmondott szavai jól mutatják pánikot és az ebből következő bosszúvágyat. Soha többé nem kerülhet ebbe a helyzetbe,  mint Hódmezővásárhely után. Hogy félnie kell.  Hogy jöhet olyan idő,  amikor Mészáros,  Garancsi,  Vajna,  Tiborcz ügyei - az ő ügyei - független vizsgálat tárgyai lehetnek. Amikor az oroszokkal kötött alku részeletei napvilágot láthatnak. Amikor kinyílnak a szekrények, és kizuhannak a csontvázak.  Mindenáron meg kell ezt előzni.  Ha virtigli náci beszéddel - mert azzal; ha valami barna,  büdös és a wc-ben van,  az szar,  hiába szeretnénk másnak látni - akkor náci beszéddel,  ha kell, hát uszítással,  hazudozással,  ha kell, kit érdekel,  akkor lemenve kutyába,  álpártok segítségével,  Habonymédia kitalált híreivel,  bárhogy,  de győzni kell.  És utána - utána véget kell vetni mindennek, és mindenkinek,  ami és aki nem neki szolgál.  

Nem lesz több választás - vagyis lesz,  de csak mint Oroszországban. Nem lesznek igazi jelöltek,  nem lesz még alternatív nyilvánosság sem, és aki kinyitja a száját,  az az egzisztenciáját kockáztatja. Ami ma még független,  be lesz darálva. És ha az EU-nak ez nem tetszik,  ki lehet minket rakni. 

Az ellenzék most még megmentheti magát. És magával együtt a hazát is - ki hitte volna róluk?  De ehhez meg kell haladniuk magukat.  Ehhez át kell lépni az árnyékukat.  Ehhez fel kell nőni.  Pár nap van még. Akiket még nem fog a Fidesz,  akit még nem vett meg,  most bebizonyíthatja,  ha nagyság nincs is benne,  legalább életösztön és józan ész akad. 

Akad? 

Akkor hát ennyi.

Ennek kapcsán azt javaslom az úgynevezett ellenzék tisztelt képviselőinek (akár a kormánypárt fizetési listáján vannak, akár nem), hogy keressenek maguknak valami rendes megélhetést. Az alkalmatlanság általában nem bűn, de amit az elmúlt fél évben mutattak, az ezen már régen túlmutat.

Patyi úrnak és a választási bizottság tagjainak szívből és őszintén kívánom, hogy álmuk váljon valóra és mindannyiunk kedves vezetőjének hátsó felében meleg és kényelmes otthonra leljenek.

A kormánypártok tagjainak és vezetőinek gratulálok, végre elérték, íme, hát megleltük hazánkat, az egypártrendszerű, propagandasajtóval agymosott, büszke és erős közép-ázsiai otthont, ahol a nagy és bölcs vezérünk nem csak egyszerűen a hatalmat, de barátain és üzletfelein keresztül az ország vagyonát is háborítatlanul birtokolja. Remélem, hogy már nem kell maguknak mindezt gyurcsányozással megmagyarázni, hanem valós és élő hittel vallják, hogy miniszterelnök urunk a Messiás, akinek magának és családjának az Égtől rendelt hatalma van felettünk és vagyontárgyaink felett. Kívánom, ne legyenek semmiféle kétségeik, vagy ha vannak, akkor szabaduljanak meg tőle, és ne merüljön fel bennük a kínzó kérdés soha, hogy ha népünk teljes körű és szívből jövő támogatása a nagy és bölcs vezéré, akkor ugyan mi szükség van az ellenvélemények központilag irányított elhallgattatására és a választási rendszer utolsó pillanatban történő módosítgatására. És nyugalom: hadd fejezzem ki egyúttal az alattvalók nevében azt a meggyőződésemet is, hogy ha a mindezek mellé valami csurran-cseppen a köz javaiból, az nem lehet lopás, ugyan már! Csakis a sok fáradozásért járó, megérdemelt jutalom.

Akik pedig nem tartoznak a fenti csoportok bármelyikébe sem, azoknak pedig ideje elgondolkodni, hogy jó dolog-e Türkmenisztánban élni, illetve ha nem, akkor ebből mi következik.

Istenem, hogy ezt még mindig el kell magyarázni…

Tehát. Kiderült, hogy Hende Csaba honvédelmi minisztersége idején felmondták a Honvédség biztosításait, mert "sokba kerültek" és "nem térültek meg".

Hol kezdjem? A biztosításnak nem az az értelme, hogy megtérüljön. Ha többe kerül, mint amennyi „bejön” belőle évente, az azt jelenti, hogy minden rendben.

Ha egy – akár ilyen kicsi – hadsereg személyi állományának és járműveinek biztosítása százmilliókba kerül, az nem „drága” és nem pénzkidobás.Ha nem jók a limitek, akkor keressünk jobbat. Esteleg vegyünk igénybe valakit, aki ért hozzá (bár ezt nehezíti, hogy a mindenkori kormányhoz közeli biztostításközvetítők definíció szerint profik ugyan, de nem kifejezetten a biztosítási szakmában, inkább abban, hogyan szerezzenek megbízást).

Mert komoly károk ritkán következnek be, de akkor nagy baj van. Ez konkrétan a biztostítás lényege. Hozzáteszem, a kis károk esetén is jó, ha van biztosítása egy Honvédség méretű szervezetnek, mert a bejelentések miatt legalább biztosan rendben nyilván vannak tartva a káresetek, készülhet statisztika, és a többi. Ami pedig a legfontosabb, tervezhető a költségvetés. Arról nem is beszélve, hogy ha van biztosítás, akkor meg lesz javítva a karambolos terepjáró, míg egyébként arra már pont nem lesz forrás novemberben, így aztán rozsdállhat évekig a bázis szélén.

De visszatérve a komoly károkhoz. A kötelező gépjárműfelelősség-biztosítás (ami alól jogszabályt módosítva (!!) kivonták a honvédségi járműveket, a spórolás zseniális ötletével) milliárdos káronkénti limittel rendelkezik. Egy honvédségi jármű okozhat akár tömegbalesetet is, ahol a kár nem egy jármű javításának költsége, hanem akár több százmilliós kiadás (például, ha sokszoros személyi sérülés történik). Az, hogy az elmúlt mondjuk tíz évben nem volt ilyen eset, nem jelenti, hogy sohasem lesz. Akkor ezt majd fizetik az adónkból.

De, ami még durvább, az a személybiztosítás hiánya. Egy hadseregnél nem gondolunk arra, hogy lehetnek halálesetek, vagy rokkantságot okozó helyzetek? Ja, hogy nem hittük, hogy négy tűzszerész is meghallhat egyszerre? Már senki sem emlékszik arra, amikor a szlovák légierő AN-24-ese a hazatérő békefenntartóival magyar területen zuhant le? Csak tíz éve történt. Negyvenketten haltak meg. Vagy velünk ilyen nem történhet meg?

Az átlagembertől talán nem várható el, hogy megértse, hogy hogyan működik a biztosítás, de egy minisztériumtól ijesztő ez a primitív okoskodás, hogy „nem térül meg”. Milyen időtávon? A következő választásokig? És egyáltalán mi az a megtérülés? A tervezhetőség, kiszámíthatóság az nem szempont?

Ja, minek kérdezek hülyeségeket? Persze hogy nem az. A kormány politikája amúgy is olyan, mintha kocsmában okoskodó segédmunkások találnák ki (és ez magyarázza is relatív sikerét a választók körében). Ez csak illeszkedik sorba.

Ma bőrfejűek akadályozták meg, hogy az MSZP beadja népszavazási kezdeményezését a vasárnapi zárva tartásról.

Eddig is mindenféle módszert alkalmaztak, csűrtek és csavartak, egyszer így, aztán úgy értelmezték a szabályokat, de ez most túlment minden határon. 

Erőszakkal akadályozták meg, hogy egyáltalán gyűjteni lehessen a népszavazáshoz szükséges aláírásokat. 

Tök mindegy, hogy miért, milyen ügyben, és kivel szemben alkalmazták ezt a módszert. ÉS MÉG AZ IS, HOGY VALÓJÁBAN KIK: itt a vége. 

A magyar állam megbukott. Persze, megbukott már annyiszor korábban. De ilyen egyértelmű, semmiképpen nem magyarázható, szimbolikus módon talán még nem.

Nyilván a fejükben sem fordul meg, tudom én, de mégis: amelyik kormánytag holnap reggel még hivatalban van, az elfogadja, hogy a demokrácia halott.

Ennyi.

(Hogy csak a fontosabbakat említsem) Orbán Viktor és Kövér László egyik legfontosabb narratívája, hogy az un. „baloldal” nem szereti a hazáját. A miniszterelnök ez évi tusványosi üzenete is ez volt. És erről elmélkedett például a házelnök nemrégiben az LMP fórumán.

A „nemzeti oldal”, már önnön megnevezésében is, nem is csak sugallja, egyenesen állítja, hogy aki nem közéjük tartozik, az nem szereti a nemzetét.

Nos, én azt hiszem, hogy Orbán, Kövér, Bayer, és a többiek nézete szerint baloldali vagyok. Mert hiszek abban, hogy a társadalom fontos építőköve a szolidaritás, a társadalmi mobilitás, a mindenkinek elérhető (tehát lehetőleg mennél kevésbé fizetős), magas szintű oktatás, és egészségügy. Hiszek abban is, hogy egy bizonyos határig a magasabb jövedelműeknek arányosan többet kell visszaadniuk a közösbe, nemcsak azért, mert ez számukra könnyebben elviselhető teher, hanem azért is, mert a kisebb jövedelműeket bizony segíteni kell. Ennek nem csak az az oka, mert megérdemlik (bár a rászorulók segítése önmagában is helyes, hogy ne mondjam, keresztényi cél), hanem mert így ezek gyermekei nem kerülnek rosszabb helyzetbe és kapnak esélyt. Egyszerűen, mert teszem azt, másfél millió, tanulásra és boldogulásra esélyes gyermekből könnyebb jövőt építeni, mint háromszázezerből. És így ez az egész a magasabb jövedelműek számára is hasznosabb és hosszútávon jövedelmezőbb, mint az a dél-amerikai jellegű társadalom, amit most alakítunk ki. Az tényleg csak néhány száz családnak jó, márpedig a haza, a nemzet annál több, nemde.

Tehát ilyen gonosz balos vagyok. És még undorítóbb, mert liberális is. Bizony. Ami nem mást jelent, mint, hogy bizonyos kereteken túl nem kényszeríteném saját világképemet másokra. (A szabadság határa egészen pontosan mások szabadsága.) Mert hiszek benne, hogy a gondolatok szabad ütköztetése messzebb vezet, mint amikor mindenkinek a sorban kell állni. (Az unalmas, ám elnyomó középszer uralma tönkretesz bármilyen országot, vagy közösséget.) Mert, bár saját ízlésem és értékválasztásom szerint igyekszem olyan normák szerint élni, amit akár konzervatívnak is nevezhetnénk, nem hiszem, hogy csak az jó, ahogy én gondolom. És nem hiszem – azt hiszem ez a kulcs – hogy a saját értékeim olyan gyengék lennének, hogy csak akkor maradnak fenn, ha kötelezővé teszem őket. Leegyszerűsítve, én a saját életemben vagyok inkább konzervatív és másokkal szemben liberális. És megvetem azokat, akik fordítva csinálják – másoknak konzervatív értékeket prédikálnak, vagy írnak elő, miközben olyan szabadosan élnek, ahogy csak tetszik nekik.

Hiszek a nők egyenjogúságában, abban, hogy saját sorsukról dönteni csak nekik lehet, és nevetséges, ha egy férfi prédikál a nők helyéről (a konyhában). Nem hiszem, hogy a világ valami bizarr videójáték, ahol én törekedhetek egyedül önmagam megvalósítására és a boldogságra, miközben a többiek csak bábok, akik szíveskedjenek eljátszani a szerepüket, hogy nekem egyszerűbb legyen.

Nem félek a melegektől, nem hiszem, hogyha őnekik bujkálniuk kell, akkor nekem jobb. Van egy olyan balsejtelmem, hogy a legnagyobb buzizók nem egészen biztosak saját nemi identitásukban. Nekem valahogy sose jutott eszembe, hogy valaki tud pl. „divatbuzi” lenni. Aki így képzeli, az inkább mélyedjen el magában.

Szörnyű, igaz? Ilyen emberek miatt pusztul itt minden…

De hogy nem szeretem a hazámat, azt kikérem magamnak.

Akkor tisztázzuk:

Egy. Egyik politikai oldal sem tehető felelőssé a (rég)múltért. Nem érdekel, hogy Károlyinak, vagy Tiszának volt igaza. (Egyébként egyiknek sem, és nem azért, mert nem akarok állást foglalni. Tisza minden tehetségét és személyisége minden súlyát egy olyan rendszer fenntartásának szentelte, amiről maga is tudta, hogy fenntarthatatlan. Emberi és politikusi nagysága – mint egy görög tragédiában – csak fokozta a bajt, amikor az egész a fejére – az ország fejére – omlott. Paradox módon a nagy egészet tekintve Károlyi jobban, pontosabban és céljait tekintve erköcsileg is helyesebben látta a helyzetet, csak belőle meg hiányzott Tisza előbb említett politikai (államférfiúi) tehetsége és az a hihetetlen tartás, amit a „geszti bolondban” ennyi év távlatából is csak tisztelhetünk. De hogy Károlyi áruló lett volna, vagy, hogy ő okozta volna a bajt, ez nevetséges és ostoba leegyszerűsítés. Vagy egyiknek se legyen szobra, vagy – az én ízlésem szerint – mindkettőnek. Ők gyűlölték egymást, de ez minket semmire sem kötelez.) Továbbmegyek. A ma politikai világa szempontjából pont tökmindegy, hogy a Horthy-korszak hogy is volt, hogy a fehérterror, meg a bethleni konszolidáció, meg a háború és a többi. Nem érdekel Rákosi. Sőt, Kádár se. Hogy a mát kizárólag rajtuk keresztül magyarázzuk, na, ne már!

És külön undorító, hogy mindig a tömeggyilkosokat, nácikat, fasisztákat, sztálinista kommunistákat tolják a politikai oldalak egymás elé. Miért jönnek mindig a legaljával? Ha baloldali vagyok, nem felelek például Farkas Mihályért, ha jobboldali, akkor meg teszem azt Rajniss Ferencért. Ennyi.

Az pedig, hogy ki „ront rá” a nemzetére, innen nézve csak ízlés dolga. Ugyanakkora csúsztatással mondhatjuk, hogy akkor a „jobboldal” ront rá, mert Horthy a románok után vonult be Budapestre és elfogadta az ország megcsonkítását (aláírták a békét, nem harcoltak), meg a „jobboldal” támogatta a német megszállást, a háború folytatását, Budapest és az ország szétrombolását, több százezer magyar deportálását, és a többi. Mi köze van például Lázár Jánosnak, vagy Semjén Zsoltnak ezekhez?

Egyébként, ha már a múltba akarunk visszanyúlni, könyörgöm, akkor ott van Kölcsey, Széchenyi, Deák, Kossuth, Batthyány, Eötvös és a többiek. 1825 és mondjuk 1870 között itt olyan államférfiak, óriások alkottak, akik nélkül itt nemhogy ország, de nemzet se lenne. Ízlés szerint lehet válogatni közöttük, jut példakép mindenkinek.

Kettő. Attól még nem szeretem a hazámat és a világon semmit sem tettem érte, hogyha folyton erről beszélek. Nagymagyarország matrica autóra ragasztásából még nem épült a haza. Trianon-emlékkoncertből, meg kirakói által sem értett rovásírásos tábláktól dettó nem. Akinek tetszik, lengesse a zászlót napszám, de nem leszek jobb magyar attól, hogy azt a tényt ismételgetem, hogy magyar vagyok. Ezt egyébként ajánlom figyelmébe a nemzeti elkötelezettségüket oly régen bizonyítani próbáló volt KISZ-titkároknak, párttitkároknak, pártalkalmazottaknak, ügynököknek vagy a nagyon nemzeti egykori KB-tagoknak is.   

A hazát az szereti, aki tesz érte. Másképpen, a hazát „magasabb polcra” az emeli, aki alkot. A saját helyén. Jobban dolgozik, például. Vagy vállalkozik és munkát ad másoknak. Vagy segíti a környezetében élőket. Vagy új dolgokat talál ki. Vagy zenét szerez. Vagy gyermeket nevel. Csinál valami hasznosat.

Aki elhallgatja hazája hibáit, aki nem engedi a szabad párbeszédet a nemzet – a politikai, gazdasági, kulturális közösség – jobbításáért, aki közös javainkat találomra – vagy mi alapján is? – kiválasztott haveroknak osztja szét, aki szerint annyi a hazaszeretet, ha románokat, cigányokat, menekülteket, vagy zsidókat kell szidni, az nem szereti a hazát, hanem árt neki.  Aki tudatlan és erre még büszke is, aki a világról mit sem tud, csak a neki tetsző, fröcsögő szájtokról, fórumokból és médiából tájékozódik, az nem a hazáját szereti, hanem csak egyszerűen bunkó.

Nem mi választottuk, hová szülessünk. De a hazánkat szerethetjük. Erősen hiszem, hogy ebben szerencsések vagyunk, mert a mi hazánkra sok okból lehet büszkének lenni. És akkor lehetünk rá igazán, nagyon büszkék, ha a nemzetek közösségében tisztelet és megbecsülés övezi. Ha nem tanulunk meg nyelveken, ha nem érdekelnek más nemzetek, ha bezárkózunk, akkor nem csak az országot tesszük tönkre – mert lemaradunk, mert páriává válunk és végül már nemcsak lesajnálnak, de tényleg sajnálatra is szorulunk – de a saját gyermekeink jövőjét is. Ha azt hisszük, a nemzetünk kultúrája akkor virágzik, ha semmilyen hatás sem éri, elsorvasztjuk, mint a betonbunkerben tartott virágot.

Elképesztő, hogy Széchenyi után majdnem kétszáz évvel ezt magyarázni kell ebben az országban.

És végül. Aki a saját maga és családja javára politikai tisztségét kihasználva lop, gazdagszik, vagy ilyeneket fedez és segít, az bűnöző és megvetésre érdemes. Aki azonban közben a hazáról, nemzetről prédikál éjjel-nappal, az közben még korrumpálja és el is árulja ezeket a dolgokat. A hazát és a nemzetet. Akkor pedig mi is?

Van ennek egy anatómiája. 

Először a megdöbbenés. A felháborodás. Egy percig úgy tűnik, mindenki egyetért. Én vagyok Karcsi. Sőt, mi vagyunk. Aztán, általában másnap, ahogy most is, jön az antitézis. Na ne már, valójában itt egészen másról van szó. Tudjátok egyáltalán mi mellett álltatok ki? És ezek mit hergelték a radikálisokat? A hülyék.Erre meg a reakció, majd az ellenreakció. És már meg is érkezünk a mi kis boldog hazánkba.

Akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba: A Charlie Hebdo karikatúrái szerintem gusztustalanok. Túlzóan provokálók. Az én hitemet is gyalázzák. Én soha nem vettem volna ezt a lapot, és ha megkérdeztek volna, elmondom, hogy szerintem ez rossz, nem helyes. És nem azért mert nem értem a provokáció lényegét. Értem. Tudom miért ilyen. De akkor sem tetszik.

Csakhogy le van szarva, hogy nekem tetszik-e. Ez nem lényeges. Nemcsak most, a merénylet után, hanem soha sem volt az. Elmondjam, hogy miért?

Mert tőlem rajzolhat akárki análisan közösülő Szentháromságot. Személy szerint gusztustalan ötletnek tartom, de ennyi. Nem fontos. Az én hitemet ez nem rendíti meg. És az Isten? Könyörgöm, komolyan meg kell védenem a világ teremtőjét pár rajzolótól? 

(Tessék) 

Olyan ez, mint a mint a melegfelvonulás. Azt mondják egyesek, hogy ez sérti őket. Miért? Mi sértő van valamiben, ami nem tetszik? Mitől félnek ezek? Hogy néhány kamionon segget rázó transzvesztitától meleggé válnak? Nem lehet, hogy itt valami más lappang a mélyben? Mondjuk, hogy valakik nem biztosak magukban?  

És egyébként is, basszus, ébredjünk már fel! Ha valaki Istent gyaláz, vagy a valamiért szentnek nevezett magyar koronát (bocs, nem vagyok katolikus, nem nevezek mindent feszt szentnek) karikírozza ki, vagy felvonul a saját identitását megmutatva, az nem gyengíti az én meggyőződésemet. Attól tarthatom a koronát Szentkoronának, a heteroszexuális párkapcsolatot egyedül üdvözítőnek, gondolhatom, hogy a melegek végül a pokolra jutnak (bár elég elborult istenkép kell hozzá, de aki akarja nyugodtan higgye). 

Vagy például hihetem, hogy egyik-másik Bayer-cikk színvonala már olyan alacsony, és olyan undorító, hogy bizonyítja, hogy ez az ember megtébolyodott és kívánhatom, hogy bár klotyópapír lett volna a lapból, amire kinyomtatták, de ettől még neki joga van leírni a véleményét. Egyetértenem, na azt nem kell. És neki sem velem. 

Viszont az, hogy ő írhat ilyeneket, engem is véd. Mert így én is leírhatom, amit gondolok. És ez így helyes. 

Tudjátok mi az, amikor mindenkinek egyet KELL értenie? Diktatúra, vagy ha tetszik, zsarnokság. Ami rohadt szar dolog. Csak ugye, aki nem élt '89 előtt, annak ez csak mese. Sokszor egyébként azoknak is, akik igen.

Én, hogy egy franciát idézzek, ember és polgár vagyok. Hiszek az igazamban, a hitemben, a meggyőződésemben. Engem nem kell megvédeni mások provokációjától. Amitől engem is, és mindenki mást meg kell védeni, az egészen más. Az az erőszak. 

Na, ezért vagyok én is Karcsi. 

A fanatizmus lényege – minden idők egyik legviccesebb embere szerint – hogy a fanatikus mindent szó szerint vesz. Ennek megfelelően nyilván a viccet sem érti. És ezért aztán nem viccelünk a fanatikus muszlimokkal, mert megölnek.

És tessék. Tényleg így van. Azok a humortalan, nyilvánvalóan nagyon buta, szomorú életű emberek, akik Párizsban öltek, nem értették a viccet.

Persze, a nyugati társadalmak nem muszlim része is tele van fanatikusokkal, én magam is ismerek ilyeneket. Mondjuk, akikkel én szoktam találkozni, nem szoktak gépfegyverrel embereket mészárolni. Idegesítőek és képesek tönkretenni egy csomó dolgot, baráti beszélgetéseket éppúgy, mint internetes fórumokat, sőt akár fontos társadalmi célokat is, de ezt nem puskával teszik. Nagyon nagy különbség. Bár azt ismerjük el, a modernkori terrorizmust is errefelé találták fel és folytatták keményen még két-három évtizede is (IRA, ETA, RAF & Co.)

De ez valahogy egészen más. Valahogy sokkal ijesztőbb. És ezért volt az, ahogyan a világ válaszolt erre – néhány brit és amerikai médiumot kivéve – igazán szívbe markoló és felemelő. Az interneten órákkal a tragédia után publikált karikatúrák, a Charlie Hebdo  képeinek leközlése, vagy éppen a bejelentés lap munkájának folytatásáról és a francia média egyértelmű, segítő felsorakozása a kollégák mögött az egyetlen normális reakciót jelentik, amit egy ilyen őrületre adni lehet.

Persze, rengeteg kérdés felmerül, a második, harmadik generációs bevándorlók integrációjának kudarcától kezdve a nagyhatalmak közel-keleti politikájáig, de az alapkérdés újra, már megint csak az, hogy a szabadság védelmében fel kell-e adnunk, legalább részben, a szabadságot? És erre a kérdésre – főleg egy rövid blogbejegyzésben – egyszerűen nem lehet jó választ adni.

Az azonban biztos: „ezek” – az őrültek, a fanatikusok, az ostobák és tudatlanok, az agymosók, a vallást és hitet félremagyarázók, a gyilkosok és terroristák – nem győzhetnek. Sohasem.

(Kép: http://www.charliehebdo.fr)

90-100 milliárd lesz a tervek szerint az új Puskás Stadion. Ez az építőipari beruházásokról és állami megrendeléseken az elmúlt évtizedekben látottak szerint még a legkeményebb odafigyeléssel is a vége 100-120 lesz. És bár valóban gyönyörű és csodás futópálya lesz a tetején, sajnos még atlétikai versenyt sem lehet majd benne rendezni. Azaz nem olimpiai stadion. Ha mellé építenek még egy, mondjuk 30 ezres atlétikai stadiont, az ezt nem oldja meg. Atlétikai EB-t, VB-t itthon továbbra sem rendezhetünk, pedig ezek a világban (nem itthon) a legnézettebb és legnagyobb presztízsű sporteseménynek közé tartoznak. És ebből következően, bár ebben senki sem kételkedett, de ez a stadion az olimpiai álmokat sem hozza közelebb.

Vagyis a monstrum, bár más sportágaknak lesz itt helye, mivel irtózatos méretei miatt a régi és az új stadion falai közé kisebb sportcsarnok méretű izék férnek majd bele, egymás mellé és alá egyaránt, más kiemelt sporteseményre nem lesz majd alkalmas, mint focira. És ne, senki se mondja, hogy majd pl. vívó vb-t rendezünk a stadionba beépített 4-es számú alcsarnokban. Sportolni majd lehet itt, ami jó, de nemzetközi kiemelt sporteseményt ezekben nem fognak tartani.

Építünk tehát egy hatalmas stadiont, ami igazából egyetlen egy dologra lesz jó: BL-döntőnek. Amit egy város egy emberöltő alatt egyszer kap meg. (UPDATE: és EB-nek, az új szabályok miatt. Fantasztikus. Öt meccsre használjuk egy helyett!)

A végén lesz tehát egy hatalmas, és mondjuk négy nagy, legalább két közepes valamint egy miniatűr új stadionunk, ahová befér összesen minimum 250 ezer ember. (Más most tervezett, vagy épülő stadionokat nem is számolok bele.) Egy nagyon jó bajnoki hétvégén, azaz az MLSZ álmaiban az összes NB-1-es meccsen 30-40 ezren, ha kinn vannak, ennek a felső értékét emeljük háromszorosra, mert ennyire menő lesz majd a szép új stadionokba járni, az 120 ezer. Nagyszerű, 50% alatti kihasználtság.

Az első héten. Mert utána hiába szép a stadion, azt már láttuk, különben meg minek menjünk ki? Ne legyen félreértés: fontos a környezet a drukkoláshoz. De meccsre (hacsaknem nem verekedni és anyázni), akkor megyünk, ha jó focit láthatunk. És azt nincsen. Lassan 30 éve.

Így lenne ötösöm is a lottón.

Tegnap azt írtam, hogy mindegy, milyen cikket értett félre a miniszterelnök. Akkor még az index csak kereste a Financial Times idézett írását. Bevallom, nem hittem el, hogyha létezik ilyen cikk az FT-n, amiről a Orbán beszélt akkor az olyan következtetést sugallna, mint amit tett. Egyszerűen (viszonylag rendszeresen olvasva a lapot) ez nem tűnt elképzelhetőnek. 

Mára meglett. És tessék, tényleg félreértette. Vagy el sem olvasta, csak az egyik ábrát nézegette, és azt látta, hogy túlzottan kivonult az állam a gazdaságból. És -gondolta - ez az oka minden rossznak.

Abban, hogy az állam kivonult a gazdaságból, természetesen sok igazság van. Akár még abban is, hogy ez túlzott kivonulás volt. Esetleg.

Azt azonban érdemes lenne átgondolni, hogy ha úgy döntünk, az állam szerepét növelni kellene, azt hol kellene megtenni.

Most éppen a bankrendszerben tesszük. Ez küldte a padlóra Szlovéniát, éppen erről szól az FT cikke. Amikor tolni kellett az ezermilliárdokat a magyar bankrendszerbe az elmúlt években, azt a külföldi bankok tulajdonosai tették meg. Amikor a kormány devizaadós mentésbe kezdett (többe is egymás után, ahelyett, hogy egy, de átgondolt megoldást keresett volna), azt is ezek fizették.

Amikor ezt (sokkal kisebb összegekkel) Szlovéniában kellett megtenni, akkor azt az államnak, azaz az adófizetőknek kellett állni. Ez csaknem bedöntötte térségünk egyik legfejlettebb országát. Vagyis ez nem is olyan okos döntés, mint hinnénk.

Az állami tulajdon másik problémája, hogy nem általában, filozófiailag szemléljük ezt a kérdést, hanem, itt, Magyarországon, a valóságban. Tehát az állami tulajdon azt is jelenti, hogy a (teljesen inkompetens) haverokat nevezzük ki az állami cégek élére, az üzleti döntéseket politikai érdekek írják felül és a kormányzaton belüli belső harcok miatt senki sem számíthat hosszú távú állásra. Vagyis annyit és addig szed ki, amennyit és ameddig csak tud.

Tehát szép az az ábra Miniszterelnök Úr, nagyon szép, de kérem, olvassa el a szöveget is!

A Tusványoson elhangzott, némileg inkoherens, de annál ijesztőbb ostobaságok árnyékában fontos újra elgondolkoznunk azokon a valós elveken, amelyeken alapulva egy országot és egy államot meg kell szervezni.

Először is azt kell tisztázni, hogy mi (lenne) az egész célja. Ez pedig a következő: hogy segítse és védelmezze az állampolgárokat, illetve az állampolgárok csoportjait minden szinten: a családokat, az állampolgárok szabadon szervezett közösségeit és az egész társadalmat is abban, hogy el tudja érni a céljait, boldogulhasson és előre lépjen.

Ezek közül az állampolgár jogai az elsők. És bizony az egyén középpontba helyezése nem egyfajta liberális nyavalygás vagy az individualizmus dicsőítése, hanem a társadalom önvédelmének első bástyája. Az egyén védelme a hatalommal szemben a garanciája annak, hogy ha valaki másként gondolkodik, azt nem tiporják el. Ezen felül az egyéni jogok védelme logikailag is meg kell, hogy előzze a közösségi jogokat, mert azok határait éppen az egyéni jogok vonják meg. Ez mindenkit véd, azokat is, akik a leginkább relativizálnák, vagy éppen eltörölnék ezeket jogokat.

Nem mindig ismerjük fel, kinek van igaza. Sokszor el- és kiátkozzák (helyesebben: kiátkozzuk) azokat, akiket később hősöknek tekintünk, mint mondjuk Galileit. Vagy hozzak más példát? Mondjuk Jézusét, akit kivégeztek közösség- és vallásellenes kijelentéseiért?

Az istenített állam bármikor védelmezői ellen fordulhat. Nevetséges látni, hogy azok, akik 2006-ban az állam felháborító túlkapásairól beszéltek a jogaikat gyakorló állampolgárok ellen, most azt magyarázzák ugyanolyan hévvel, hogy az államnak kell minél több jogot adni. Ezek az emberek összetévesztik a politikát az alkotmányossággal, a játékot a játékszabályokkal. Akárcsak a kormányunk, amely a kormányzás (állítólagos) hatékonyságát állítja szembe az „elavult” szabadságjogokkal, miközben az egyik rövid távú gyakorlati előnyökről szól, a másik meg a társadalom hosszú távú berendezéséről. Azt hagyjuk is, hogy államunk a sokat istenített hatékonysággal mit kezd (alkalmatlan cimborák állami vezetőkké emelésével, naponta változó, ám a hajlongó, állam által eltartott nyaloncok független  tudományos kutatók által utólag megideologizált döntésekkel, állami szintre emelt lopással, amit politikai indokokkal – az állítólagos megalvadt struktúrák átalakítása – magyaráznak híveik, stb.)

Amikor aztán a hatalom össze-vissza csapkodó pallosa (ami ellen már semmi sem véd, hiszen már minden féket leépítettek) a rezsim védelmezőit veszi célba, hirtelen kijelentik, hogy na, ez (mármint az ő konkrét érdekük elleni fellépés) már elfogadhatatlan, lásd pl. az RTL Klub, vagy még újabban a Simicska-sajtóbirodalom váratlanul megtalált objektivitása. Csakhogy már késő.

Ha az egyén jogai szentek és érinthetetlenek, akkor legalább a biztonság legelemibb szintjét elértük. Ez lenne a Maslow-piramis evés-ivás után következő legalsó lépcsője is, ugyebár.

A következő szint, a család és a közösség garantálja, hogy a családban és a maguk által létrehozott közösségekben szabadon tevékenykedjünk. A család és a közösségek jogai azért fontosak, mert az egészséges és fejlődő társadalom ezekre az építőkövekre épít a leginkább. Ha az állam célja az állampolgárok boldogulásának elősegítése, akkor azt ezen keresztül tudja a legjobban elősegíteni. Konkrétan azzal, hogy hagyja polgárait szabadon tevékenykedni ezekben a közösségekben. Gondoljunk csak a saját életünkre (és mindenkinek javaslom: ne arra gondoljon, hogy az általa utált közösségeknek milyen jogai vannak; így sose fogja megérteni a dolog működését. Induljon csak ki mindenki bátran önmagából), tehát gondoljunk a saját életünkre, a saját családunkra és a saját közösségeinkre, amelyek az életünket meghatározzák – egyház, szakszervezet, sakk-kör, focicsapat, városvédelmi egylet, kocsmai törzsasztal, tánc-klub, egy egyszerű haveri kör és így tovább. Általában nem csak egy ilyen van, ami közel áll hozzánk, hanem több is, gyakran egymástól teljesen eltérő tagokkal, célokkal és működéssel. De ezeken keresztül találunk közösséget és ezeken keresztül tudunk megvalósítani célokat. Az, hogy ezeket hagyjuk működni, ez mindenki érdeke. A határ, amit meg kell vonnunk, az egyén jogaival függ össze. Itt húzódik a közösség jogainak határa. Ezzel máris gátat szabunk az egyént elnyomó és kizsákmányoló csoportoknak, és azoknak is, amelyek saját tagjaiknak szabadságot biztosítanak, de más csoportokat, vagy egyéneket támadnak. Hogy még egyszerűbben tegyem érthetővé: a család autonómiájának is ott van a határa, amikor az egyik tagja bántalmazni kezdi a többieket.

A harmadik, a társadalmi szint pedig azért nagyon fontos, mert ezen a szinten lehet megszervezni és elérni azokat a célokat, amelyeket az egyén, a család, vagy valamely közösség nem tudna maga elé tűzni. A nyugdíjrendszer, a védelem, az oktatás, az egészségügy, a külkapcsolatok, a gazdaságszervezés, jogalkotás és jogalkalmazás intézményeinek létrehozása és működtetése, az infrastruktúra fejlesztése olyan társadalmi szintű célok, amelyek egyrészt ezen célok megvitatását, és kijelölését igénylik, másrészt egy olyan hatékony államot, amely a célok elérésének megszervezését és végigvitelét segíti elő.

Ezen szinten az egyéni, családi és közösségi jogokat együttesen kell korlátnak tekintenünk.

Ha fordítva látjuk ezt, és az egyén, a család és a közösségek jogait az állami akarat kerékkötőjének tekintjük – ahogy ezt nagyon sokan teszik – akkor félreértjük az állam célját. Az állam célja, hogy segítsen, szolgáljon, nem pedig, hogy átvegye a társadalmi párbeszéd helyét és maga tűzzön ki célokat, és végképp nem, hogy ezeket a célokat az egyén, a családok és a közösségek jogainak lerombolásával érje el. Mert akkor miért van ez az egész? Mi értelme van elérni egy ilyen állami célt, ha közben tönkretettük azt, amiért az egészet létrehoztuk?

Félreértés az is, hogy az állam maga a nemzet. Ezt a hazug összemosást alkalmazzák, amikor az állam önös céljait nemzeti célnak nevezik, majd közlik, hogy ennek minden mást felül kell írnia, hogy a haza előbbre jusson. Csakhogy ettől a haza nem jut előbbre, mert a haza sorsa nem egy kormány zsenialitásán, hanem a társadalom berendezésén és teljesítményén múlik. Olyan rendszer kell, amely mozgósítja a társadalom, vagy ha tetszik, akkor pátoszosan, a nemzet (bár e kettő, ugyebár, nem azonos) alkotó energiáit. Ha az egyén, a család, a közösségek elhiszik, hogy van jövő, hogy lehet tervezni, vállalkozni, akár bátor döntéseket is meghozni, ha ebben az állam és a jog támogatást és védelmet nyújt, akkor a haza magasabbra juthat. Ha egy egész nemzedék legtevékenyebb és többre vágyó tagjai csak külföldön látnak perspektívát, mert itthon csak párttagok és cimborák érvényesülhetnek, akkor a haza nem jut előbbre, bármilyen cikket is értett éppen félre a miniszterelnök.

Aki azt hiszi, hogy az egész életünk (mert végeredményben erről van szó) célja, hogy teszem azt, nőjön a GDP, az tökéletesen félreérti az egészet. Az GDP növekedésre irányuló erőfeszítések lényege nem az, hogy növekedjen a bruttó nemzeti össztermék bele a világba, hanem mert ennek segítségével jobbá válik az életünk. Vagyis nagyon fontos a társadalmi célok érvényesülése, de ezért nem dobhatunk ki más jogokat az ablakon. Aki a többség érdekével, meg hasonlókkal érvelne, az gondoljon arra, mi van, ha az ő jogait csorbítják valamely nagyszerű nemzeti cél érdekében. Amíg másnak kell különadót fizetni, addig kussolunk, mert a gonosz bank, rohadt biztosító, gonosz végkielégítésre jogosult köztisztviselő, aljas multicég, gaz nyerőgép-üzemeltető és ócska cigiárus, és a többiek megérdemlik. Ezek minket nem érdekelnek, mert nagyszerű közösségi cél van a szuttyongatásuk mögött. De ha egyszer csak minket ér el a kasza, ha a mi boltunkat államosítják, a mi tevékenységünket adóztatják, a mi nyugdíjunkat veszik el, akkor hirtelen elkezdünk óbégatni, hogy ez igazságtalan.

Jó reggelt! Minden ilyesmi igazságtalan. Nemcsak az, ami pont ránk nézve hátrányos. Fogjuk már fel végre, hogy ha egyszer elnézzük, egyszer eltűrjük, egyszer csápolunk neki és csettintünk, hogy de jó is, hogy végre elveszik az aljadékoktól, akkor sajnos nem tudhatjuk sose, mikor jövünk mi. Ha már nincsenek rendezőelvek, alkotmányos szabályok, vagy ha vannak, azokat senki sem védi, védheti meg, akkor az életünk már nem kiszámítható, tervezhető és élhető.

De meg van ám az magyarázva rendesen: ez azért kell, mert így érhető el a nagy nemzeti cél. Ami – már bocsánat – mi is? Mert sajnos az nem derült ki mostanáig. Gondoljuk át, és rájövünk, nincsen ilyen cél kitűzve. Jó kormányunk konkrétan önmaga fenntartásáért kormányoz. Oszt' jónapot!

Gondolja meg jól mindenki, aki ilyen vagy olyan politikai érdek, egyéni érzelem, családi kötődés, vagy személyes előny reményében támogatja a rezsimet: bármikor ő következhet. Jöhetnek érted, nem vagy biztonságban.

Ez lenne az a társadalom és ez lenne az az ország, amit magunk után akarunk hagyni?

De nem akarom ezzel befejezni. Elmondom azt is, mert így helyes, hogy a kormányzatnak mit kellene alapul vennie. Ha ugyanis vannak elveink, az azért jó, mert van sorvezetőnk a konkrét döntések meghozatalánál. Ezért mondok rögtön hármat:

1. Szabadság. Ha van érték, amelyen keresztül pozitív módon közelíthetünk hazánk történelméhez, az a szabadság. És itt nem csupán a függetlenség szinonimájaként, hanem a fent leírt módon, a társadalom minden szintjén megjelenő értékként. Ennek kellene lennie az alapnak. A szabadság nem véges jószág – táplálható és növelhető anélkül, hogy máshonnét kellene elvenni hozzá. Ezért a jó állam döntéseinek nem csökkenteni, vagy újra elosztani, hanem növelni kell(ene) a szabadságot.
2. Törvény. Jogot is írhattam volna, de azt hiszem, ezzel jobban megvilágítom, miről van szó. Nem egyszerűen az emberi jogokról van szó, hanem a törvény uralmáról. Ez jelent egyfajta méltányos rendet is (a törvény, amelyet betartanak, és ha kell, betartatnak), de jelenti a szabadág garanciáját is, és azt is, hogy van, ami a mindenkori politikai hatalom felett áll, és ezért védelmezi a köztársaságot (ami nem egy elavult kifejezés, hanem az állampolgárok államalkotó közösségét jelenti, csak az Orbán-Gulyás-Szájer alaptörvényező trió és társaik sajnos nem figyeltek az órán). A törvény és a törvény uralma olyan iránytű, amely (a másik kettővel együtt) elvezethet egy élhető és emelkedő országhoz.
3. Remény. A hazának, a köztársaságnak reményt kell adnia polgárainak. Jövőbe vetett bizalmat. Erkölcsi erőt. Talán nemcsak én érzem idevalónak: büszkeséget. Az embernek remény kell, mert a reményvesztett ember, a reményvesztett család, a reményvesztett közösség, a reményvesztett társadalom fizikailag, mentálisan és erkölcsileg is romboló hatású. Ugyanezek, reménnyel telve, bármire képesek. Ezért táplálni és erősíteni kell a reményt, mégpedig helyes és fontos célok meghatározásával, bölcs döntésekkel és kiszámítható környezettel. A döntéseinknél ennek kell(ene) a harmadik vezérelvnek lennie.

És legvégül: a haza sorsa nem lehet egyetlen ember, vagy egy szűk kör játszótere. Az úgymond nemzeti célok éppen attól válnak nemzetivé, hogy nyílt párbeszéd során megvitatjuk és sok oldalról bemutatjuk őket. VIP-páholyban szotyizás közben cimborámmal megbeszélt ötlet nem nemzeti cél. Az pedig, hogy ezt az ötletet nem vitatjuk meg, hanem bárki bármit mond, akármekkora marhaság, végigvisszük és bevezetjük, még nem nemzeti egység.

De ez már egy másik történet.

Ehhez már nehéz bármit hozzátenni. 

Mert hát ehhez most már tényleg mindenki hozzászólt. Csakhogy nemrég értekeztem a vita fontosságáról. És ami most történik, az éppen azért gond, amit ott írtam:

"Pedig a vitának lenne egy másik előnye is, éspedig, hogy a választópolgár tájékozódhatna az érvekről, tényekről és kialakíthatná a saját álláspontját. Sőt, ez lenne voltaképpen az egész dolog célja; ezért a nyílt, komoly vita nemcsak nagyon hasznos eszköz, hanem egyenesen a politikusok legfőbb kötelessége egy demokráciában. Ugyanis nem a képviselőké a hatalom, ők csak gyakorolják a mi nevünkben. A hatalom a miénk. De hogyan élhetnénk vele, ha nem tájékoztatnak a döntések minden aspektusáról?"

Most komolyan! Lehet az éves költségvetés negyedét felemésztő, az ország következő 30-50 évét meghatározó döntést hozni anélkül, hogy erről vitát folytatnánk? Ez normális? És érvelni kiállítjuk Jánost, hogy ez nagyon jó nekünk, nem is titokban tárgyaltak (akkor hogy?), voltaképpen senki se szokott tenderezni (hát persze hogy nem, János, milyen butusok ezek az újságírók), ez a valaha volt legjobb üzlet, hiszen nyilván orosz barátaink akkor állnak elöl a legjobb ajánlattal, amikor nincsen verseny, és végül a legjobb: így csökken az energiafüggésünk Oroszországtól.

De miért nem lehet ezt megbeszélni? Melyik kérdés olyan, amiről kellemetlen lenne tárgyalni? Szerintem egyik sem. Ez csupa fontos kérdés, amiről normálisan lehetne beszélni.

Kell nekünk atomenergia? Ha igen, akkor mikor? Állami beruházásban, vagy magántőkéből? Ha állami beruházásban, akkor hogyan finanszírozzuk? Ki építse? Üzemeltesse is? Ha igen, meddig? A végén mennyi lesz a különböző konstrukciókban egy kilowattóra áram átvételi ára? Hogyan függhet ez össze a gázszállításokkal? Mit csinálunk a nukleáris hulladékkal? És így tovább…

Na, most kis hazánk lakossága nem kifejezetten atomellenes. Nézzük csak a kormány kedvenc napilapját! 2011-es cikkükben beszámolnak arról, hogy a Medián felmérése szerint a fukusimai sokk miatt már nem annyira népszerű az atomenergia, mint korábban, sőt a paksi erőmű esetleges bővítését a lakosság több, mint a fele elutasítja, de – írja a lap – ezzel ellentétben a TNS Hoffmann felmérése szerint éppen, hogy 50 százalék feletti az ügy támogatottsága.

Ez tipikusan az a helyzet, amikor egy kormánynak pont nem kellene sunnyognia. Az állampolgárok döntő része nem rendelkezik kiforrott véleménnyel, a kérdés pedig kifejezetten összetett. Nincsen egymondatos válasz. Viszont nincsen ok sietni sem, hiszen a döntésre 5-10 év még egészen biztos lenne. Tehát körül lehet járni az ügyet, beszélni róla, emelni az ismeretek szintjét a választók körében, aztán megnézni, hogy milyen döntést hoznának. Akár egy népszavazással. És utána már nyugodtan lehetne képviselni a többségi álláspontot. Álmodhatna-e ennél jobb helyzetet egy kormány?

Nos, úgy tűnik, naiv vagyok. Mert a döntést most kell, azonnal meghozni. Lehetőleg minél nagyobb titokban. Vajon miért? Szerintem Lajos bácsi tudja…

Ui.: azért mégis, ez a nagy sietség, így választások előtt, esetleges népszerűség csökkenést is vállalva, nem fura ez? Csak nem felmerült bennük a lehetetlen?

Dolgoznék az új posztomon, aminek a témája a mai demokratikus rendszerek ingadozása korunk két hatalmas ereje között, amelyek közül az egyik abba az irányba nyomja őket, hogy elsősorban a nézővé silányult állampolgárok szórakoztatásává váljanak, a másik pedig éppen, hogy fokozná az állampolgároknak a döntésekben való részvételét, amikor (derült égből lórúgás), egyszer csak eldől az egész kérdés.

Sőt. Kerényi nem egyszerűen eldöntötte a kérdést. Kerényi értelmetlenné tette az egész felvetést. Kerényi Magyarországa ugyanis nem pusztán szórakoztatás rendszere. Nem bizony.

Magyarország mostantól a részvételi szórakoztatás rendszere. Olyan gigantikus, az állam vezetőivel előadott nemzeti performansz, amelyben még részt is vehetsz. Na persze nem ott, ahol az alkotók. Te nem a Magyar Krónikában írod meg, hogy kinyílott a pitypang, ott legfeljebb társutas balliberális hasábíróként jelenhet meg pár magadfajta hébe-hóba. De megbeszélheted, elblogolhatod, mémgyártással kontextusba helyezheted. Részese lehetsz az alkotó folyamatnak, amelyben így Orbántól szerénységemig, íme, mindenki megtalálhatja a maga helyét és feladatát.

Persze ez nem volt végig világos a számomra. Először ugyanis azt hittem, hogy ez Kerényi elképesztő csele. Hogy ő valójában ellenzéki, mindig is az volt és most valósítja meg sok éves, mesteri tervét. Így buktatja meg Orbánt véglegesen. De aztán rájöttem, hogy nem ez a helyzet.

Mert ez nem komoly. Persze, vegyük a lapot és tekintsük annak. Legyünk benne a játékban. De egymás közt: Kerényi nem ennyire hülye. Kerényi nem ekkora seggnyaló. Orbán nem ennyire hülye. Orbán nem szeretheti, ha beszorul valakinek feje a fenekébe. Hiszen akkor nem tudna leülni.

Ők ketten együtt egyszerűen csak egy új szintre hozzák a demokráciát. Kerényi játszik és a miniszterelnök - mert jó a humora - részt vesz ebben. Bármi más arra utalna, hogy a miniszterelnöki megbízott nagyon súlyos elmebajban szenved, főnöke, a miniszterelnök pedig olyan szintű hatalmi téboly áldozata, amely gyógyíthatatlan. De ez ugye nem lehet igaz.

Mert ha igaz lenne, akkor Orbán Viktor áprilisig se lehetne miniszterelnök. Ha tényleg álságos, hajbókoló, barnanyelvű alányalóknak fizet az adófizetők pénzéből havi hatszázezret és ad nekik játszani százmilliókat, ha tényleg szerkesztőségi értekezletnek nevezi politikusok és pártfinanszírozók találkozóját lakájaikkal, ha nem hányja el magát olyan mondatoktól, hogy aszongya: „Csak kikalapált gazdálkodás és kicsiszolt forma segítségével épülhet szellemi templom, melynek oltárain minden szerző a maga legjobb liturgiáját mutatja be", akkor ő már menthetetlen. Ha ez igaz lenne, és élő állampolgárok ennek ellenére EZEKRE AKARNÁNAK SZAVAZNI, BÁRKIVEL SZEMBEN, akkor mindennek vége lenne.

De hát nem így van. Hiszen nem lehet így.

Ez csak egy csodálatos összművészeti kísérlet.

Élvezzük!

Nagymamám – Isten nyugosztalja – mindig azt mondta, hogy milyen nagy baj, hogy a politikusok csak veszekszenek. Hogy nem tudnak egyetérteni, összefogni.

Én meg mindig azt válaszoltam, hogy ez éppen, hogy nem baj. Mert a demokrácia lényege a vita. Az a jó, hogy nem ért mindenki mindenkivel egyet. A vélemények összeütközése teszi lehetővé, hogy az eszmék és gondolatok megméressenek egymással szemben és így végül egy új minőség jöjjön létre.

Csakhogy abban neki volt igaza, hogy más a vita és más a veszekedés, ahogy ő nevezte. Ez utóbbi nem eszmecsere, mert nem célja a feleknek meggyőzni egymást, hanem elbeszélnek egymás mellet. Mindenki hazabeszél, csak a saját gondolatát szajkózza. Valóban, ennek nincsen sok köze a politikai párbeszédhez.

A vitához ugyanis olyan felek kellenek, akik bár bíznak, erősen bíznak önnön véleményük erejében, de mégis (vagy éppen ezért) készen állnak meghallgatni a másik véleményét. Ez az egyik feltétel. A másik, hogy nem vetik el előre, hogy másnak is lehet igaza rajtuk kívül. A vita kerülése arra utal, hogy ezek közül legalábbis az egyik nem áll fenn, azaz a felek vagy nem hiszik, hogy igazuk van, vagy nem hajlandóak elfogadni, hogy esetleg másnak is lehet igaza.

Vegyünk egy példát a mai magyar közéletet uraló témák közül és azon keresztül vizsgáljuk meg, létezik-e nálunk ilyen vita? Legyen, mondjuk a téma a rezsicsökkentés! 

Ki ne hallott volna arról a nagyszabású kormányzati intézkedéssorozatról, amelynek keretében az állam több lépcsőben, nagymértékben csökkentette, illetve csökkenti a háztartások által igénybevett közszolgáltatások (népszerűen és összefoglalóan: a rezsi) költségét? Senki, mivel a kormány (miközben lassan ráfordulunk a választási kampányra) minden kommunikációs csatornán folyamatosan napirenden tartja ezt az üzenetet, ezen kívül a szolgáltatók számára is kötelező az elrendelt csökkentés forintosított összegét a számlán feltüntetni, sőt, egészen elképesztő módon még a közös képviselőknek is előírják, hogy a lakóközösségnek kommunikálják a társasházra vonatkozó csökkentés mértékét.

Egy demokráciában egy ilyen jellegű intézkedésről (mivel nemcsak közvetlen, de közvetett, messzire ható hatásai vannak a gazdaságra nézve, ráadásul olyan gazdaságfilozófiai és társadalmi kérdéseket érintenek, amelyek mindenki, minden állampolgár és vállalkozás életét befolyásolják) széleskörű politikai és szakmai vitát kell lefolytatni. Erre a vitára persze a fejlett világban mindenütt, ahol demokrácia és piacgazdaság van, a döntés előtt kerül sor.

Ez nem a gyengeség jele. Első ránézésre ugyanis ezek felesleges körök. Erős kormány kell – mondják sokan – aki nem „szarozik”, hanem végrehajt. Az állampolgárok többsége (hazánkban legalábbis) úgy gondolja, hogy van egy helyes út, amit egy rátermett kormány ismer. Hogyne lenne! Hiszen haveri körben (kocsmában, vendégségben, műkörmösnél, munkahelyi büfében) mind tudjuk mindenről, hogyan kellene csinálni.  Hogy milyen lenne a jó oktatási rendszer. Milyennek kellene lennie az egészségügynek, az adórendszernek, a szociálpolitikának és persze a futballnak (még azoknak is van véleménye, akik életükben nem használták ebben a formában ezeket a kifejezéseket). Na, mármost, ha valaki ezeket nem tudja, akkor minek választottuk meg? Ha pedig tudja, ne gondolkozzon, ne nézelődjön, hanem vigye végig. Ilyen az erős, jó kormány!

Vagy nem. Ha meghallgathatnánk mindenkit, hogy miket mondanak a kocsmában, vendégségben, műkörmösnél, munkahelyi büfében, és egymás mellé tennénk, valahogy nem ugyanazt kapnánk. Ez nem triviális egyébként, mert sokan hajlamosak azt hinni, hogy az „emberek” úgy általában ezt, vagy azt akarják. De ha valaki veszi a fáradságot és odafigyel, komoly különbségeket tapasztalhat. Főleg a részletekben.

(Sokan vannak valós és önjelölt „véleményvezérek”, akik vehemensebben képviselik a véleményüket, mint mások. Ilyenkor aztán a hallgatóság egy jó része természetesen egyetért, vagy hallgat. Ezért az a tapasztalatuk, hogy „mindenki azt akarja, hogy…” De ez nem jelenti azt, hogy tényleg mindenki ugyanazt gondolja.)

Valójában tehát még a legegyszerűbb szinten se teljesen egyértelmű mit kellene tenni. Akkor képzelhetjük, hogy azok körében, akik értenek is az adott témához, mekkora lehet az egyet nem értés!  

Pedig lenne miről beszélnünk! Maradjunk csak a rezsicsökkentés egyetlen aspektusánál, az áramnál: az energiaárak képzése általában bonyolult, sokszereplős és sokváltozós történet, ráadásul az elektromos áramnál az európai szinten összekapcsolt piacokkal is számolni kell. A végfelhasználóknak kialakított ár mértékében így a helyi áramszolgáltató költsége és haszonkulcsa együtt is igencsak kis tényező lehet. Egy 20-30%-os csökkentés azért hihetetlen ötlet első látásra, mivel azt egyetlen szereplőre hárítják, miközben az energiahordozók ára, a dollár és/vagy euró-forint árfolyam aktuális szintje, az erőművek költségei, az európai referenciaárak, az országos gerinchálózat hálózati díja, stb., nem változnak ezzel összhangban, ugyanúgy, mint a szolgáltatók állandó költségei sem (karbantartás, javítás, számlázás, stb.)

[Kitérő. Mivel értelmes és őszinte közéleti párbeszéd híján kénytelen vagyok magam kitalálni, miről van szó, nagyon úgy tűnik, hogy a kormány – nem először – egyszerűen csak néhány piaci szereplő költségére jótékonykodik a választókkal, és részben azok saját pénzén népszerűsíti magát, így választások előtt. Ez persze lehet az eredmény szempontjából jó ötlet, hiszen a kisebb rezsinek mindenki örül, és ugyan ki sajnál egy külföldi tulajdonú céget (ld. még: multit)?]

Ami döbbenetes, hogy a fenti kérdések a döntés előtt szinte fel sem merültek (mondjuk utána se). Ezek szimplán senkit sem érdekelnek. És a döntés hatásain sem folyt és érdemben (tehát a döntéseket befolyásoló módon) most sem folyik vita. Miért most csökkentnek, ha ez ilyen egyszerű? Miért nem mondjuk két éve? Nem lehet, hogy azért, mert akkor mostanra már szembesülnénk vele, hogy mi lesz, ha a szolgáltató ezek után tönkremegy? És tényleg, mi lesz? Államosítjuk? Ez bizonyos vélemények szerint jó lenne. Lehet, de mivel nem beszélnek róla világosan, nem egyértelmű, hogy az egész intézkedéssorozatnak ez-e a valódi célja, vagy sem. De egyébként miért államosítsunk egy veszteséges üzletet? Hiszen ez innentől nekünk, állampolgároknak fog pénzbe kerülni, azaz a végén senki sem jár jól! (Jó, esetleges kivételként a cégek élére kinevezett ismerősöket el tudom képzelni…)

Persze lehet a csökkentés mellett érvelni, úgy értem értelmesen, a választót nem gyereknek tekintve, de érvekről itt szó sincsen. A kormány álláspontja szerint (megint csak: úgy látszik) ez az egész annyira nagyon jó mindenkinek, hogy úgysem érdekli őket több, mint hogy mennyivel lesz kisebb most, azonnal a rezsijük. Mert senki sem gondolkodik előre.

Ennél tényleg nincsen is jobb példa arra, hogy egyáltalán nincsen vita a magyar közéletben. Ordítozás van. Döntések vannak. Tiltakozás is van. De vita, az nincsen.

Ahhoz ugyanis, hogy vita legyen, arra is szükség lenne, hogy a döntéshozatal előtt ezt úgy folytassuk le, hogy közben odafigyelünk a másik fél érveire. Hátha, esetleg, ne adj Isten, vak tyúk is talál szeget, mond valamit, aminek van értelme és érdemes figyelembe venni. Ezzel lehetne javítani a tervezett intézkedésünk hatását. Egy vita során ráadásul a saját érveinket is összefoglalhatjuk és ilyenkor is találhatjuk úgy, hogy jé, lehet, hogy ebben, vagy abban tévedtünk.

Csakhogy a magyar politikus, főleg, de egyáltalán nem kizárólag az egyik, Superman. Az ilyen ember pedig nem téved. Soha. Mindig jól látja előre a dolgokat. Ha nem, akkor módosítunk a történelmen, de legalábbis úgy interpretáljuk, hogy a vereség is győzelem, a tévedés is bölcsesség, a hülyeség is mennyből alászállt isteni sugallat volt. Az ilyen embernek nyilván nem kell vitáznia, hiszen nincsen is senki, akivel ő idáig ereszkedhetne. Hát hogy is jönne ő ahhoz!

Pedig a vitának lenne egy másik előnye is, éspedig, hogy a választópolgár tájékozódhatna az érvekről, tényekről és kialakíthatná a saját álláspontját. Sőt, ez lenne voltaképpen az egész dolog célja; ezért a nyílt, komoly vita nemcsak nagyon hasznos eszköz, hanem egyenesen a politikusok legfőbb kötelessége egy demokráciában. Ugyanis nem a képviselőké a hatalom, ők csak gyakorolják a mi nevünkben. A hatalom a miénk. De hogyan élhetnénk vele, ha nem tájékoztatnak a döntések minden aspektusáról?

Azt hiszem el is értünk a dolog lényegéhez: amíg nincsen nyilvános, széleskörű vita, tulajdonképpen nem is dönthetünk, mert nincsen miről. Nem vagyunk állampolgárok, nem vagyunk az a bizonyos nép, akié minden közhatalom egy demokráciában. „Emberek”, na, azok persze lehetünk.

Hát, köszi.

Olyan sokan kérdezik: miért jutottunk ide? És sokan azt is megkérdezik: miért rosszabb a politikai elitünk, mint másoknak?

Először is nem (sokkal) rosszabb. Természetesen elég rossz. De nem hiszem, hogy önmagában arról van szó, hogy a politikusok személyes gyengesége okozza minden bajunk.

A politikáról szeretik hangoztatni, hogy a lehetőségek művészete. Bár általában nem kifejezetten erre az aspektusára értik, amire most én, de nekünk ez itt most jó kiindulópont. A pártoknak ugyanis egy meghatározott szabályrendszer mentén kell kihozni a maximális eredményt. Ez pedig a választási rendszer. Ez határozza meg, szinte minden másnál jobban, a politika arcát.

Lehetséges, hogy a választási rendszer ekkora szerepet játszik az ország balsorsában? És ha igen, akkor miért nem láttuk előre?

Nos, igen, szerintem lehetséges, mint azt az alábbiakban kifejtem. És hogy miért nem láttuk előre? Hogy ezt megértsük, az egészet az elejétől kell kezdeni.

A képviseleti demokráciában a választók különleges helyzetektől eltekintve (népszavazás) nem közvetlenül élnek a hatalommal, amely a demokratikus elmélet szerint az ő közösségüket illeti meg (ld. még „minden hatalom a népé”), hanem képviselők útján. A közvetlen hatalomgyakorlás ugyanis technikailag nehezen megoldható (egészen a legutóbbi időkig; manapság sokat írnak az internet adta lehetőségekről) és a választók többsége nem rendelkezik elegendő idővel, hogy folyamatosan az ország ügyeivel foglalkozzon. Ehhez ugyanis nemcsak a szavazásokra szánt idő tartozik bele, hanem a tájékozódás és a lehetőségek mérlegelésének időigénye is.

A képviseleti demokráciában tehát a választókat erre a célra megválasztott személyek képviselik a parlamentben.  Ezek a képviselők az eredeti modellben mind-mind a választók egy konkrétan földrajzilag meghatározott részét képviselték, az un. választókörzetük lakosait. Ilyen teljesen választókerületi modell jellemzi a mai napig az Egyesült Államokat, vagy Nagy-Britanniát. Ennek van több következménye a politikai rendszerre, most a legegyszerűbbnél maradva: ez a modell általában un. kétpárti rendszerhez vezet, ahol két nagy politikai párt van, a többiek elhanyagolhatóak.

Ennek a rendszernek van több előnye is (leginkább azt szokták kiemelni, hogy a választóknak közvetlen kapcsolatuk van a képviselőjükkel, az egy konkrét személy, akit megkereshetnek, és aki legalább annyira őket, mint a pártját képviseli), de van egy nagy veszélye is. Ez pedig az, hogy erősen torzít. Ha az adott ország szociálisan, kulturálisan, stb. eléggé homogén (pl. a kisebb, egy nemzetiség és egy vallási hagyomány által dominált országok), akkor előfordulhat, hogy egy párt a választókörzetek túlnyomó többségét megnyeri. Például, hogy ne menjünk messzire, Magyarországon a Fidesz 2010-ben a 176 egyéni választókerületből kettő híján mindet elvitte (174), 1994-ben pedig az MSZP jóval 140 felett tarolt (99%, illetve 82%). Ha nem lenne a magyar választójogi rendszer vegyes, ez lett volna a parlamenti mandátumok aránya is, pedig 1994-ben az MSZP 31,27%-ot szerzett az első fordulóban és 45,16%-ot a másodikban (általában ez a forduló döntött a választókerületekről), a Fidesz-KDNP pártszövetség pedig 52,73%-ot listára a „kétharmados” győzelmekor.

[Kitérő: ez a fideszes politikusok szerint „páratlan felhatalmazás” tehát nem is annyira páratlan. A későbbi MSZP-SZDSZ kétharmados kormány két pártja a listáira összesen 50%-ot kapott (a második fordulóban, amikor több helyen már visszalépések voltak, tehát nem mindenütt indultak egymás ellen, 73,67%-ot), ezzel ketten együtt a mandátumok 71,77%-át szerezték meg. Vagyis mindkét esetben a választáson megjelentek (1994: 68,92%, 2010: 64,2%) fele szavazott a későbbi kormánypártokra. Így kiszámolható, hogy az összes választó közül 1994-ben szerény 34,46%, 2010-ben 33,85% választotta a későbbi kétharmados kormánypártokat. Vagyis a kétharmad egészen pontosan egyharmad. Ennyit arról, hogy milyen felhatalmazása van a mostani kormánynak. A mostani „mindenhez jogunk van” hozzáálláshoz képest Horn Gyula kormányának visszafogott alkotmányozásási kísérete sokkal nagyobb valóságismeretről árulkodik: ők úgy módosították a szabályozást, hogy 4/5-öd kell az új alkotmányhoz, hogy egyedül ne tudjanak alkotmányozni. Jelenlegi kormányunk ezt kétharmaddal (!!) megváltoztatta, majd elfogadta az Alaptörvényt. Szerintem innen az egész folyamat alkotmányellenes volt, de erről valahogy nem beszél senki… Mindegy, lapozzunk.]

Összefoglalva tehát, ha csak választókerületi modell lenne, akkor a mostani kormány a választópolgárok egyharmadának támogatásával 99%-os többségben lenne. Ez nyilvánvalóan nem lenne helyes.

A másik megoldás a tisztán (országos) listás választás. Ennek az az előnye, hogy ilyen torzulások elképzelhetetlenek. Például a mostani parlamentben ezzel a módszerrel a Fidesz-KDNP-nek 203-204 képviselője lenne, ami 10-11 fős többség. Ez matematikailag tisztán kifejezné a választók közösségének akaratát. Ez ellen viszont azt szokták felhozni, hogy elvész az állampolgár kapcsolata a képviselőjével, konkrétan senki nem képviseli az adott régiót, környéket, kerületet, valahol „a pártszékházak mélyén” döntenek arról, kiből lesz képviselő, akik csupa bólogató János, sehol egy egyéniség.

Az ilyen választási szisztéma mindig sok-pártrendszert jelent, legfeljebb a választási küszöb intézménye tud a parlamentbe bejutó pártok számán valamelyest csökkenteni.

Ezért találták ki a vegyes rendszert, amely mindkét megoldás előnyeit hordozza. Legalábbis elvileg. Tehát van benne személyes képviselet és van benne arányosság. Ráadásul van még egy előnye. Arról van szó, hogy azt már elég régen fontosnak tartják a választási és alkotmányos rendszerek szakértői, hogy stabil kormányok jöjjenek létre. A vegyes rendszer ugyan torzít (ahogy láttuk) de éppen azzal, hogy kedvez a győztesnek, lehetővé teszi a stabil kormányzást. Persze azon már érdemes vitatkozni, hogy mekkora torzítás még elégséges és mekkora igazságtalan már annyira, hogy az már helytelen.

De ha a vegyes rendszer lehet nagyon jó és helyes, akkor miért állítom – mert állítom – hogy a bukásunk oka a választási rendszer maga?

Ez egy sajátságos magyar fejlődés eredménye.

Azt gondolom, hogy nálunk a fő baj a választókerületi győzelmek fontossága. Valahogy rosszul sikerült az egyensúly. Mire észrevettük, addigra már meg is volt a baj. Az eddigi torz rendszer pedig még rosszabb lett, mivel a kormánypártok a töredékszavazatok szabályainak módosításával még inkább a győztesnek kedvező szabályokat hoztak létre.

De mi is a fő gond? Nagyon röviden az, hogy az nyeri a választást, aki nyeri a körzeteket. Ez egyrészt a tömböknek kedvez, ami erősíti a politikai szakadékot. Nincsen lehetőség megjeleníteni a réteg-szempontokat, mert azzal nem lehet sehol, egyetlen körzetben sem választást nyeri. Néppártosodni kell. Márpedig a néppártiság titka a legkisebb közös többszörös. Nem lehet bonyolult üzeneteket közvetíteni. Egyetlen, nagyon egyszerű üzenetet kell szajkózni.

A másik gond a körzetek fontosságával az, hogy egyenként meg kell őket nyerni. Ahogyan korábban mondtam, nem elég harminc-negyven százalék egy adott körzetben; több, mint ötven kell. Ezért fel kell mérni pontosan, hogy a választókörzetekben kik az ingadozók. A választók többsége általában tudja, kire akar szavazni és (megint csak általában) kitart a választása mellett. Sokszor például a családi értékválasztás mentén. De vannak, nem többen, mint a választásra hajlandó szavazók 10-15 százaléka, akik bizonytalanok. Nekik kell politizálni.

Nagyon fontos, hogy egy listás választáson ezek az emberek nem lennének olyan fontosak. 10-15 százalék, kell értük küzdeni, igen. De gondoljunk bele: egy választókerületi rendszerben, ha sikerül sok körzetben ezek közül sokat megszerezni, akkor rengeteg körzetet vihetünk, és nyerjük a választást, tehát ezek az emberek elkezdenek sokkal többet érni, mint 10-15 százalék. Igazából a választási matematika sajátosságai azt eredményezik, hogy kétszer-háromszor annyit számítanak, mint egy tisztán listás rendszerben.

Nem kell már egyáltalán tekintetbe venni másokat, csakis ezt a tömeget. Istenigazából senki mást.

Nekem nincsenek elemzéseim erről a rétegről, nem végeztem kutatásokat. Nem tudom, mik a preferenciáik, szegények, vagy gazdagok, tanulatlanok, vagy diplomások. Legfeljebb sejtéseim lehetnek. De nem is kell több. Habony és barátai már elvégeztették a kutatást és lefolytatták az elemzést. És a politika, amit folytatnak azt is elárulja, hogy kiket találtak.

Nekik harcolunk az EU-val, nekik csökkentünk rezsit, nekik sarcolunk bankokat, nekik nyomjuk a nemzeti maszlagot, nekik toljuk a hülyeséget. És ebben az a dermesztő, hogy ez teljesen racionális. Az nyeri a választást, aki elviszi a körzetek többségét, tehát olyan politikai helyzet, választási rendszer, politikai kommunikáció, stratégiai irányvonal kell, ami ezt elhozza. Ez tehát Habony Árpi és társai világa.

Na meg persze nekik vannak a jelöltek is. Vegyünk egy átlagos fideszes helyi jelöltet! Általában egy helyi potentát kihízott zakóban, nagyon kevés tudással a világról, önálló vélemény nélkül. Vállalkozó, vagy egy, a körzetében fontos intézmény vezetője. Nem egy világraszóló elme. De pont azt a tíz százalékot egész jól hozza. Azokat, akik nagyrészt ki is vannak neki szolgáltatva. Nem rémlik? A komondoros megvan? Na, az ilyenekről van szó.

A demokrácia legszörnyűbb rémálma ez, mert pont ez az, amiről az ellenségei beszélnek folyton: a legalja uralkodik, az ő szája íze szerint megy minden.

Hogy ez az út egyenesen a pokolba vezet? Tök mindegy, amíg a mi bölcs vezérünk mehet elől.

Utóirat

Van-e javaslatom? Igen van. Olyan, amit korábban el se tudtam képzelni. Tisztán listás, arányos választás kell. Ez megállítaná a blokkosodás folyamatát. Több párt, több gondolat lenne életképes. Lenne vita fontos dolgokról is. Visszaszorulna Árpiék tudományának ereje. Megérné küzdeni mindenki szavazatáért. És megdöbbentő módon nem romlana a képviselők színvonala (hiszen úgysincs hová), de még javulna is. Ja, hogy nem lenne olyan stabil a többség? Ez tényleg olyan fontos, mint hittük? Valóban megér ennyit?

És aki ezt ellenzi, annak feltenném a kérdést: te tudod, ki a képviselőd? Utoljára mikor hallottál róla? Láttad élőben valaha? Viszonylag közelről? Írtál már neki levelet valamilyen fontos helyi ügyben? Úgy érzed, képvisel téged?

Ugye? Azt hiszem, ez a politikai hagyomány halott. Talán nem is jött létre újra 1990 után, de az biztos, hogy legkésőbb az ezredfordulóra teljesen kiüresedett. Ezek úgysem képviselnek a cimboráikon kívül senkit. Ideje váltani.