A blog alapvetően magamnak készül, de ha valaki szívesen (és megértően) olvassa, annak természetesen nagyon örülök.
Ma azon gondolkodom (készülve pl. a hétvégi vendégoktatói fellépésemre), hogy az emberi jogok miként szolgálnak a demokratikus alkotmányosság alapjaként.
A XX. század végére a nyugati alkotmánytan eljutott a történelem végéhez. A poszt-szocialista országok betagozódása (legalábbis a jogszabályok szintjén) a demokratikus jogállamok családjába azt a benyomást tette, hogy a liberális demokrácia történelmi győzelmet aratott. Szabályai és elvei megkerülhetetlenek és megkérdőjelezhetetlenek, korábbi kihívói eltűntek a színről, vagy elfogadták a tényt, hogy értékeik a demokratikus értékek között élnek tovább.
Röviden összefoglalva – tankönyv szerint – a liberális demokráciák alkotmányai az emberi jogok alapján állnak. Az emberi jogok (human rights) természetesen mindig is szerepet játszottak az alkotmányos fejlődésben, de érdekes módon valójában nem mindig rendszer alapjának, hanem inkább szükséges feltételének tartották. És persze érdekes (és érdemes) azt is végiggondolni, hogy az elmúlt húsz évben az emberi jogi mozgalom fősodra már sokkal többet (és gyakran mást) ért emberi jogok alatt, mint amit akár 1776-ban, akár 1948-ban értettek.
Tényleg címszavakban kifejtve, mire is gondolok: Thomas Jefferson híres szavai: “We hold these truths to be self-evident, that all men are created equal, that they are endowed by their Creator with certain unalienable Rights, that among these are Life, Liberty and the pursuit of Happiness” abból a meggyőződésből fakadtak, hogy az ember szabad döntéseket hozhat és rendelkezik olyan autonómiával, hogy törekedhessen a saját maga által meghatározott boldogság elérésére. Az ilyen, alapvető jogokkal felruházott ember – immár polgár és nem alattvaló – alkalmas arra, hogy demokratikus államban éljen, hiszen a demokráciát nem lehet alávetettekkel működtetni. A szabad ember igényli a demokráciát, azaz a szabad státuszú polgárok közössége azt létre is hozza, mert más államformában nem tudja szabadságát gyakorolni.
A demokratikus államforma tehát nem cél, hanem eszköz, az emberi szabadság eszköze. Ez adja az erejét is, hiszen valós alapokon áll, az egyének és közösségek szabadságának alapján. Sokszor azonban ezt elfelejtik. A legkézenfekvőbb példát azok az országok szolgáltatják, ahová a demokráciát mintegy importálták; ilyen országokról talán már mi is hallottunk. Ilyenkor az államforma kérdését utilitarista módon kezelik (legyünk udvariasak: arisztoteliánus módon) – a kulcsszó az államforma hasznossága és hatékonysága. Arisztotelész összehasonlítja az államformákat és a demokráciát nem javasolja, mert az a csőcselék uralma, és lám, Athén is rendesen ráfaragott vele. Egyszerűen nem hatékony, a tömeg folyton arra szavaz, aki a legtöbbet ígéri, a legjobbakat elveszejti, a rosszakat felemeli – egyáltalán milyen államforma az, amelyik elpusztít egy Szókratészt? Ugyanígy a demokrácia exportja esetén a befogadó országokban komoly érvnek számított, hogy a demokratikus országok gazdagok, sőt ugyanígy manapság érv lehet bizonyos gondolkodók számára Kína társadalmi berendezkedése mellett az ország gyors gazdasági felemelkedése.
A politikai jogok egy importált demokráciában eszközök. Ugyanígy eszközök a demokrácia egyéb eszközei, a fékek és egyensúlyok intézményei. Sőt ezeket egyenesen díszletnek szokás tekinteni egy ilyen társadalomban.
Amikor a kínaiak először láttak lapátkerekes gőzöst (az angolok küldték az ópiumháborúk idején) és látták, milyen sikeres és félelmetes eszköz, úgy döntöttek, hogy létrehozzák a saját ilyen hajóikat. De nem értették a működését, ezért a lapátkerekeket izomerővel hajtották, a kémény pedig csak egy cső volt, aminek az aljában tüzet raktak, hogy füstöljön, mint a barbárok hajója. A végeredmény nemhogy a gőzhajókat nem közelítette meg, de a vitorlás dzsunkáknál sokkal rosszabb, lassú és sérülékeny torzszülött jött létre.
A múltban sok ilyen látszatdemokráciát hoztak létre, amelyben választások vannak, és független bíróságok és minden egyéb – de közben a mélyben semmi sem változott.
A valós demokratikus berendezkedés ezért szervesen épül rá az őt létrehozó társadalomra. Az angolszász országok így szolgálnak az egyén szabadságának eszközéül. Az európai demokráciák hangsúlyai ettől némileg eltérnek és az emberi jogok más dimenzióira is reflektálnak.
Az emberi jogok mindig is egyéni és kollektív jogokból álltak. Vannak olyan jogok, amelyeket nem tudunk egyedül gyakorolni, ezért ezt a közösséggel együtt rendelkezünk vele. Erre példa a vallásszabadság, vagy a gyülekezési jog.
Az emberi jogok második és harmadik generációja szintén egyéni jogokat tartalmaznak (jog a munkához, oktatáshoz, tiszta ivóvízhez, stb.), ezek a jogok azonban csak társadalmi szinten értelmezhetők. Ez nem a virginiai elit ültetvényes társadalom tagjainak, vagy a New England-i purtitán közösségek vezetőinek világképe, ahol a klasszikusokon pallérozott tanult, idealista férfiak, vagy a keményen dolgozó, felsőbbséget el nem fogadó családfők gyakorolják a politikai jogokat. Ez egy olyan világ, ahol az állam igenis beavatkozik az életünkbe, hogy olyan jogokat biztosítson a számunkra, amelyeket magunk nem tudnánk érvényesíteni. De eközben az állam olyan mértékben megsérti az egyén autonómiáját, ami a klasszikus értelmezés szerint már elviselhetetlen: nem véletlen, hogy például Amerikában éppen ez áll a politikai viták középpontjában.
