Az Atlantic nyári számában (2020. 07/08-as szám) Anne Applebaum írt egy lenyűgöző esszét a kollaborációról (History Will Judge the Complicit), amit már most, előzetesen el lehet olvasni. Az írásban magyarázatot keres arra, hogyan lehetséges, hogy a Trumpot akár még az elnökké választása előtt is veszélyes demagógnak és hazudozónak tartó republikánus elit tagjai miért támogatják még mindig az elnököt - néha ugyanazokat az összeesküvés-elméleteket visszhangozva, amelyeket ő hangoztat - és miért hagyják magukra azokat, akik egzisztenciális kockázatot vállalva is kiállnak ellene – mint legutóbb az impeachment-eljárásban az elnök ellen tanúskodó karrier-diplomatákat és hivatásos katonákat.
A kollaboráció pszichológiájának megértéséhez Applebaum felhasználja Amerikában szinte egyedülálló kelet-európai ismeretanyagát, gyakran párhuzamos sorsok bemutatásán keresztül (pl. Wolfgang Leonhard és Markus Wolf) és olyan gondolkodók megállapításait felhasználva, mint Czesław Miłosz. Elöljáróban leszögezi és ezt én is nagyon fontosnak tartom, hogy a kollaborációhoz nem kell durva diktatúra, így nem kell pl. Trumpot Sztálinhoz, vagy Hitlerhez hasonlítani, ami teljesen félrevezetne.
A legmegrázóbb következtetése az, hogy bár Amerikában, ahol a vezetővel való szembeszállás gyakorlatilag nem jelent egzisztenciális kockázatot, nemhogy az ötvenes, de a nyolcvanas évek kelet-európához képest sem, mégis, különböző okokból, a többség megtalálja a módját a kollaborációnak. Nem véletlenül fogalmazok így, ugyanis világos, hogy a leggyakrabban a kollaboráció egy bizonyos küszöb-időszak eltelte után nemcsak önkéntes, hanem lelkes, szívből jövő tevékenység. Applebaum idéz is Miłosz A rabul ejtett értelem című könyvéből. amelyben a későbbi Nobel-díjas lengyel költő jól leírja ezt a lelki folyamatot.
Éppen valami hasonlón gondolkodom már egy ideje, bár elsősorban nem Amerika kapcsán. Mi vesz rá valakit, hogy olyasvalamiben vegyen részt, amellyel semmiképpen sem tud egyetérteni?
Egy más aspektusból rákérdezve erre, hogyan lehetséges, hogy a magyar Parlamentben (ahogyan Applemaum írja, figyelmeztetésként az amerikai törvényhozók felé) "emelkedett férfiak és nők ülnek egy elegáns épületben, minden befolyás és hatalom nélkül" - és ez nem zavarja őket?
Ahogyan első látásra érthetetlen, hogy egy amerikai szenátor feladja annyira nagyra tartott személyes függetlenségét és beáll egy nálánál sokkal ostobább, erkölcstelen nárcisztikus hazudozó éljenző csapatába, ugyanúgy érthetetlen, hogyan lesz valakiből magyar országgyűlési képviselőként, vagy akár frakcióvezetőként, miniszterként, legfőbb ügyészként, alkotmánybíróként, vagy polgármesterként mindenféle önálló vélemény, akarat, elképzelés lehetősége nélküli biodíszlet. Miért akar részes lenni egy olyan hatalmi struktúrában, ami a szó eredeti értelmében egyeduralom, hiszen minden hatalom végső soron egyetlen kézben összpontosul? Mostanra teljesen elsorvadtak azok a politikai intézmények, amelyek egykor komoly eszközökkel rendelkeztek az ország sorsának meghatározásában. Ma már csak egyetlen ember van, és egyetlen akarat.
Pedig nagyon is érthető. Az emberi elme hajlékony. Az ember sokféleképpen képes elhitetni saját magával, hogy amit tesz, az helyes – miközben ha ezt mástól látja, azonnal felfogja, hogy az helytelen.
Tudjuk, hogy a miniszterelnök a lojalitást tartja a legfontosabbnak és ezt világosan közli is minden emberével (érdemes Ángyán József legutóbbi Magyar Hangos interjúját elolvasni erről). A lojalitás szép dolog, de ebben az esetben nem egy absztrakt erkölcsi iránytűről beszélünk, hanem teljes és feltétlen önfeladásról. Amikor fideszes vezetők a „mi politikai közösségünkről” beszélnek, akkor a „közösség” helyett „közönséget” kell értenünk, a pártaktíván a megfelelő szavakra vastapsoló embereket.
És ezért a teljes önfeladásért nem jár a – persze a fizetésen és a jól hangzó címeken kívül – a világon semmi. Ez nem kétirányú utca, ő nem tartozik neked semmivel, csak te neki, mindeneddel. Mint egy szektában.
De a lényegre térve, mi vesz erre rá bárkit is? Először is, Magyarország nem Amerika. Ha kikerülsz a kosárból, mi lesz veled? „Kapálni nem tudok, koldulni szégyellek” – a bibliai mondás ezerszeresen igaz sokakra. Soha nem lenne ilyen könnyű munkád, ilyen könnyű pénzed. Ráadásul itthon nem működnek a máshol meglévő menekülő utak. Az üzleti élet sem jelent (már) megoldást, ha valaki szembeszáll a vezetővel, azt századíziglen megbosszulják, nemcsak maga a lázadó, de családtagjai és barátai is megnézhetik magukat. Ma már nincsen olyan, hogy az ember ellenzékben egy nagy cég vezetésébe kerül a politikából – melyik cég vállalná, hogy a kormány céltáblája lesz? Tehát ha szembemész a vezetővel, oda a fizetés, a kocsi, sokszor a pesti lakással együtt (most csak az anyagi részére koncentrálva). Mihez kezdjen, aki mondjuk tizenöt-húsz éve politikus? Ha a seggeden maradsz, jól élhetsz, a magyar átlag többszöröséből. Fizetheted a hiteledet, ülhetsz a prémiumautóban, pocakodat jótékonyan elfedi egy jobb minőségű konfekcióöltöny. Nem kell ahhoz tolvajnak lenni, vagy csúszópénzt elfogadni, hogy korrumpálódj.
Aztán ott van a pozíció. A fontos emberség. A cím. A titkárság. Ahogyan megszólítanak. Ez nagyon sokat számít, akkor is, ha te különben csak egy bábú vagy. Nehéz ezt feladni, és visszaszürkülni a semmibe.
Meg persze az a nagyszerű érzés, hogy „ott vagy a szobában” ahol a dolgok történnek – John Bolton könyvet is írt fehér házi időszakáról ezzel a címmel, hogy „The Room Where It Happened”. Hogy semmi befolyásod arra, mit döntenek? Egyrészt majd meggyőzöd magad, hogy de (ld. lejjebb), másrészt ez akkor is nagyon menő. Nagyon-nagyon menő.
De ne feledkezzünk meg az önáltatás szocializmusból oly’ jól ismert csodájáról. Ha nem én vagyok itt, akkor idehoznak egy sokkal rosszabbat. „Talán tudok rá hatni” (sőt, szoktam is rá hatni, a múltkor is elértem ezt vagy azt). „Úgy hajtom végre, hogy a legkevesebb kárt okozza”. „Azzal, hogy itt vagyok, védem az embereimet”. „Itt én vagyok az utolsó környezetvédő/egészségügyi szakember/mérnök/stb.” – a kívánt rész aláhúzandó. Vagy a legjobb: „Én itt a hazámat szolgálom, bármilyen kretének kezébe is került”. A hazát, naná.
Ennek egy más fokozata, ha azt mondjuk magunknak, hogy technokraták vagyunk. Mindegy mit beszélnek, én szakember vagyok, nekem csak az számít. Engem a politika nem érdekel – minden politikus egyforma – de én szakértő vagyok. Miattam működik még itt valami. Legyetek hálásak, mert persze, elmondom a kötelezőt a tévében/rádióban/nagygyűlésen/lakossági fórumon. de ez úgysem számít, viszont milyen szép lett ez a híd. Rendben, kétszer annyiba került, megvolt kinek kell építenie és az egészet megvédtem nyilvánosan és lehülyéztem, akik bírálta, de a végeredmény csak pofás lett nem? Ha már hetvenezres stadiont építünk, az már legyen ilyen, nemde?
Innen pedig már csak egy lépés a cinizmus. Nincs jó és rossz. Hatalmon lévők vannak és a lúzerek. A Nobuban ebédelők és a lúzerek. A Boss öltönyösök és a lúzerek. Akik a csajuknak a mellnagyobbítás után a Gucciban vesznek új melltartót és a lúzerek. Ugyan már. A hit csak politikai termék, az erkölcs dettó, az élet meg rövid. Baszod, te csak azért sírdogálsz, mert nem értél el semmit. A gyenge mindig erkölcsi fölényben érzi magát, de azt a hajára kenheti. Boldogok a lelki szegények, LOL. Ha olyan kis fasz lennék, mint te, sőt, olyan löttyedt pöcs, most nem lenne Londonban saját hírügynökségem. Te ökör, a menő diplomáddal és fennkölt elveiddel! Mi itt politikát csinálunk, érted, politikát, de úgy, hogy Török Gábor a gatyájába csinál! A végén majd kap a főnök szobrot, nyugodj meg, utólag lesz erkölcsi talapzat, meg minden, de ha nem nyersz, akkor nem lesz semmise.
Mehetünk ezzel szemben, és megpróbálhatunk (de egy ilyen, folyamatosan változó hívószavakat használó rendszerben egy nagyon nehéz) egy ideológiát szolgálni. A "nemzeti oldalt". Az "európai identitást". A "kereszténységet". Minél kevésbé kidolgozott ez az ideológia, annál jobb, mert holnap változik a kurzus és akkor módosítani kell ezen is. 10 éve polgári, nyugatos, atlantista volt. Most nemzeti, keleties, Brüsszel ellen harcoló. Nehéz ezt az utat ideológiailag kikövezni, nagyon nehéz. Szerencsére az emberek felejtenek, mi magunk is...
Ha ez nem lenne elég (vagy ha túl sok), gyűlölhetjük is az ellenfelet. Ezer okunk lehet rá. Igen-igen, sok a gond, de ha mi megyünk, a kommunisták jönnek. A gazok. A tolvajok. Mi is lopunk, persze, mindenki lop, de ők sokkal rosszabbak, mert… Mert már a nagyapám is gyűlölte őket. Mert tönkretették az országot. Mert az ilyenek miatt volt Trianon. Mert az első csajom apja párttitkár volt. Mert az apám III/III-as volt (vagy én III/III-as voltam), amit nem mondhatok el senkinek, de annál inkább gyűlölöm őket. Mert lenéztek és kiröhögtek a rohadékok, mert vidéki gyerek/proli gyerek/diploma nélküli/kapafogú, stb. vagyok, de a sok rohadt liberális most már retteg tőlem. Mert az a beképzelt picsa kilencvennégyben nem akart engem. Vagy csak egyszerűen azért, mert olyasmit akarnak, amit én nagyon nem. És minél okosabbak vagyunk és minél jobban zavar, hogy nincsen szavunk semmiben, annál inkább fókuszálhatunk a mindenkiben meglévő gyűlöletre, nevelgethetjük, táplálhatjuk, amíg teljesen fel nem fal, mert ez segít elfogadni, hogy a gerincünkből semmi sem maradt. Sőt, ebből nagyszerű pótlékot növeszthetünk – aki látta már az Országgyűlés elnökét mennydörögni, az értheti, miről beszélek. (Te Szent Isten! Mi lett belőle? Ez az ember, mint egy mindenféle hatalom és befolyás nélküli szolga… Pedig mekkora hatalma és ereje volt egykor! De megkapta a parlamenti őrséget fess egyenruhában, és szabad kezet a büntetéshez, ha az ellenzék kiabálni mer. Ha őszintén belegondolunk: a szív megszakad.)
És persze azért van itt hatalom is. Nem valódi hatalom nyilván, mert az csak egy embernek lehet. Nem a valódi döntések hatalma, hogy új irányt szabhass dolgoknak. Nem a hatalmi ágak fontos vezetőinek egy egész társadalom jövőjét meghatározó hatalma, amit egykor, egy működő demokratikus rendszerben gyakorolhattak. Csak ezeknek a csökött, falmelléki változata. De azért édes lehet a hatalom a kevésbé fontos beosztottak felett. Vagy akárcsak a félelem látványa a szemekben a megkapott parancs továbbításakor. Amikor kiszállsz a Suberbből és már a kapuban vár az intézményvezető, ha lenne sapkája, a kezében gyűrögetné… Ez olyan kábítószer, amit ezerből, ha egy tud letenni.
Vagy meggyőzhetjük magunkat úgy is, hogy elkezdünk hinni benne. Végül is, úgy sokkal egyszerűbb. Először csak félősen nyomtuk a Facebookra, hogy „Isten éltesse miniszterelnök úr!” kicsit megszeppenve, hogy mit szólnak majd, nem sok ez? De hát mit szólnának? Alákommentelik, hogy „bizony, a jóistenke éltesse azt a csodálatos embert”. Ja? Milyen jó is itt, az akolban, itt meleg van, mindenki egyformán, egyszerre béget. Nagyszerű érzés, teljes feloldódás. És ezt ne nézzük le olyan könnyedén! Aki nem tudja milyen egy közösségben (gyülekezetben, drukkercsoportban, rajongói klubban) lenni, az nem is értheti. Tartozni valahová, akárcsak egy percre is elfelejteni ambíciót, vágyat, kétséget! Ez az erő máskor és máshol szenteket és hősöket teremtett. Most bólogatójánosokat.
Akárhányféle arca van a kollaborációnak, végeredményben egy dolog kapcsolja össze: az önfeladás és a behódolás. Ez nem lojalitás, nem reálpolitika, nem kompromisszum, mert te már nem vagy benne egyáltalán. És mert erkölcsileg helytelen, és mert ezt tudod. Odaadtál valamit magadból, valamit, amit sokra becsültél, amire büszke voltál, pénzért, címért, hatalomért, vagy félelemből, gyűlöletből, mindegy. A kollaboráció belülről rág. Amikor te vagy a leglelkesebb igazhitű, és a főnök férfiasságáról áradozol, akkor, már beszéd közben is, ha tudod, ha nem, ezt érzed, úgyhogy még jobban cifrázod, csak ne kelljen abbahagyni, mert akkor át kellene gondolni. Amikor az avatás után (ahol nyolcan vágtátok a szalagot, és keményen megmondtad az óvodásoknak micsoda aljas az a Soros) már hazafelé visz a kocsi, és üres minden, és már nem gondolsz semmire, még a hostesslányok fenekére sem, akkor ezt érzed. Amikor hétszázadszorra mondod a tévében, hogy tovább nő a migrációs nyomás és egy pillanatra összenézel a műsorvezetővel, akkor ezt érzed. Amikor a megbeszélésen megérted, hogy megint Lőrincnek kell nyernie és a folyósón vissza a szobádba már előre félsz mit mondasz az embereidnek (pedig tudják ők már előre) akkor ezt érzed. Amikor a Biblia olvasása közben pillanatra elbizonytalanodsz, mert egyértelmű, hogy keresztény ember létedre ötvenedszerre is leköpted Krisztust a múlt héten, amikor a szegények, menekültek és rászorulók ügye ellen szavaztál, és már nem segít, hogy felidézed hány templomtetőre adtatok pénzt - akkor is ezt érzed.
Sajnálhatjuk, sőt sajnálnunk kell azokat, akik így jártak, de tetteik, gyávaságuk, erkölcsi gyengeségük árát mindannyian fizetjük.
De el lehet kerülni ez a sorsot? El lehet kerülni a kollaborációt egyáltalán? Neked, vagy nekem sikerülne? Applebaum cikke végén Wladysław Bartoszewskit, a nácik és a kommunisták által is börtönbe vetett egykori ellenállót idézi, aki aztán kétszeres külügyminisztere lett hazájának. Ő így foglalta össze filozófiáját, ami megakadályozta, hogy kollaboráns legyen: „Csak próbálj tisztességes lenni”. Megszívlelendő, hölgyeim és uraim.
