A Trump-elnökség kezdete óta rengeteg (külföldi és magyar) elemzést, cikket olvastam a az adminisztráció külpolitikájáról. A legtöbb – olyanok is, amelyeket általam nagyra tartott szerzők írtak – egyszerűen megmaradt annál, hogy az Egyesült Államok elnöke egy narancsszínű, hülye hajú idióta.

De én meg vagyok győződve, hogy ő több ennél. Abban is biztos vagyok, hogy van valamilyen stratégiája. Vagy legalábbis ő azt hiszi, hogy van. Nyilvánvalóan vannak problémái a megvalósítással, de van egy „víziója” (ahogy a céges kultúrákban szeretik nevezni a távlati elképzeléseket), és azt hiszem, meg van róla győződve, hogy végül el fogja érni. A múltbeli tapasztalataiból azt tanulta, hogy ha el akarod érni a célodat, akkor játsszál nagyban, és felejtsd el a szabályokat. Egy vagyont keresett ezzel a hozzáállással, bár sokan egy fityinget sem adtak volna arra, hogy megússza ép bőrrel. Megtette és nyert. Egyértelmű. hogy úgy gondolja, ez a helyes stratégia.  

Persze, ha azt, ami a fejében van egyáltalán stratégiának, vagy akár víziónak lehet nevezni. Inkább csak egyszerűen pár szlogenről és egy általános hozzáállásról van szó. De ezzel a hozzáállással, ezt ismerjük el, mindent túlélt és csak egyre híresebb és hatalmasabb lett. Óriási tétekkel játszott (újra és újra) a ház ellen és – végül mindig nyert.  

Szóval, miért változtatna? A világpolitika is csak olyan, mint az üzlet, hát nem igaz? Azt ígérte a szenvedő amerikai munkásosztálynak, hogy újjáépíti az amerikai ipart. És imádták. Az ostoba Hillary Clinton azt mondta a szénbányászoknak, hogy sosem kapják vissza a munkájukat – és veszített. Persze, ilyen egy vesztes. Ő bezzeg azt mondta, hogy újra naggyá teszi Amerikát. Hogy hogyan? Lássuk csak: rávesszük az amerikaiakat, hogy amerikai autót vezessenek (mondjuk a külföldi autókra kivetett vámmal), és az amerikai autógyárakat, hogy amerikai acélt használjanak. Az acélgyártókat már csak arra kell ösztökélni, hogy amerikai szenet használjanak az acélhoz, és tessék, a bányászok visszakapják a munkájukat.

Persze ez nem ilyen egyszerű, de kit érdekel? A választók imádni fogják ezt a politikát. Egyszerű megérteni, Amerika-párti és végül, de nem utolsó sorban, jól mutat a FOX-on. És különben is: ki merné kritizálni? Választási évben?

A nagy baj azonban az, hogy ez valójában nem Amerika-párti. Igazából, amit az elnök és lelkes választói nem vesznek észre, hogy az egész mai világrend – politikai, gazdasági és kulturális értelemben is – előnyös az Egyesült Államoknak. Sőt, tulajdonképpen az egészet az USA köré építették. Maga a Trump által sokat emlegetett külkereskedelmi deficit sem más, mint a mára tulajdonképpen kiépült világszintű szabad kereskedelem ára (megjegyzem, ez nem szabadkereskedelem, így egyben, mert vannak bizonyos vámok – de minimálisak a 30 évvel ezelőttiekhez képes). Annak a szabad kereskedelemnek az ára, aminek maga az USA volt a zászlóvivője, hogy ezen keresztül újabb és újabb államokat illeszthessen be a világrendbe. Meg a dollár világszintű uralmának az ára. Meg az USA egész világra kiterjedő befolyásának az ára. Az amerikai piacra lépés lehetőségéért évtizedeken át sokat lehetett kérni cserébe.

Egyszerűen fogalmazva az Appalache-hegység bányászai annak az árát fizetik, hogy az Egyesült Államok maradt a változó világban is a világ vezető hatalma. Igaz, hogy már nem az USA termeli meg a világ GDP-jének 50%-át, mint hetven éve, de ez nem is maradhatott így, mert az ígéret valahogy így hangzott: játssz a szabályok szerint és fejlődhetsz. És így is tett az évek során Japán, Dél-Korea, aztán Kína, vagy Vietnám, vagy Chile és Kolumbia, India és Dél-Afrika, és sorolhatnánk. Így tettek Európa keleti felének országai is. Nagyon leegyszerűsítve, az USA feláldozott egy kicsit a saját piacából és a partnerek cserébe elfogadták az Amerika vezetető szerepét.   

Semmi sem tart örökké. Az erőegyensúly változik, új, komoly versenytársak emelkednek. De a kilencvenes évek második felére az amerikai politika felismerte, hogy fenntarthatják a hidegháborús győzelemmel kialakult helyzetet a világban (röviden és egyszerűen: a világrendet), és ezzel Amerika vezető szerepét, még úgy is, hogy közben folyamatosan csökken GDP-ben mért előny. Mégpedig olyan stratégiával, ami pont a hidegháborús külpolitikai pillérein nyugszik. Először, ilyen pillér az ENSZ és a nemzetközi jog szerepe a nemzetközi kapcsolatokban – annak ellenére pillére ez a hagyományos amerikai külpolitikának, hogy folyamatosan kritizálják a világszervezetet, és milliószor figyelmen kívül hagyják a BT döntéseit is. Egyébként az egyik legutóbbi ENSZ elleni hadjárat emblematikus figurája pont a mostani külügyminiszter, Bolton volt vagy tizenöt éve.  Másodszor: szövetségesek egész globális hálózata minden kontinensen: Észak- és Dél-Amerikában, Európában, Ázsiában és Óceániában, a Közel-Keleten és Afrikában egyaránt.  Ez a hatalmas, a világ országainak nagy részét magába foglaló rendszer egyedülálló a világtörténelemben. Harmadszor: A világkereskedelem rendszere, amelyet a globális pénzügyi szervezetek irányítanak, és amely az amerikai dollár világpénz szerepén nyugszik. Negyedszer: Amerika kulturális hatása és befolyása, amelyet az angol nyelv világnyelv szerepe csak tovább erősít.

A hatalomnak ezek az elemei annyira erősek, hogy egyetlen feltörekvő versenytárs sem versenyezhet(ett) az USA hatalmával[*]

És ekkor, épp mikor a pénzügyi válság már amúgy is meggyengítette az USA pozícióját, amikor olyan országok vezetői, mint Kína, vagy Oroszország meglátták (és ki is használták) a lehetőséget, hogy Amerika vezető szerepének kihívóiként lépjenek fel, pont ebben a pillanatban az Egyesült Államok elnöke nem fenntartja az előbb leírt rendszert, hanem megsemmisíti. És ennek az oka nem más, mint hogy Trumpnak egyszerűen nincsen elképzelése arról, hogyan kell vezetni a nemzetközi közösséget, mert ő tulajdonképpen sosem volt egyéb, mint egy ingatlanpiaci cápa. Meg kell hagyni, nagyon sikeres cápa, ha figyelmen kívül hagyjuk a járulékos veszteséget (csődbe ment alvállalkozók és beszállítók, sosem kifizetett partnerek egész légiója). Aztán szintén sikeres valóságshow-sztár lett belőle. Szóval akkora az egója, mint az Everest, pontosan tudja, hogyan kell túlélni bármilyen helyzetet és nagy tapasztalata van abban, hogyan tartsa fenn a nézettséget. Ez pont elég lenne, ha bármilyen középhatalom vezetője lenne. De nem elég az Egyesült Államok elnökének. És ez tragédia – nem neki, hanem a világnak.

(Miért is tragédia? Mondhatja bárki: hát kit érdekel Amerika vezető szerepe, majd jön más, vagy mások (pl. a Kissinger által jósolt "nagyhatalmak kórusa"). Igen, de ki, vagy kik? És hogyan? Ha nem is vesszük észre, mert el vagyunk foglalva a saját sérelmeinkkel és problémáinkkal, de mi magyarok is ennek a világrendnek a haszonélvezői vagyunk. Csak, éppúgy, mint az átlagamerikaiak, nem tudunk róla. Vagyis ennek a világnak a bukása – főleg gyors és fájdalmas bukása – nem valószínű, hogy előnyös lenne a számunkra.)

[*] És most helyhiány miatt nem térhettem ki arra, hogy az USA a demokrácia és emberi jogok elveinek globális védelmezőjeként is fellép – ami egész addig lehet hatásos (ld. még az USA, mint a „Szabad Világ” vezetője), amíg nem kezdik el maguk az amerikaiak kikezdeni…