A NER tíz éves uralma sok mindent megváltoztatott ebben az országban, I. Viktor, hazánk abszolút uralkodója biztosan nagyon elégedett. Persze nyilván ami megvalósult, már régen nem az, amire 2010-ben gondolt, ahogyan fejlődött a rendszer, vele fejlődött Viktor Viktorovics (eredeti apai neve, a „Győzőevics” lefordíthatatlan a nagy barát nyelvére) ma már olyan dolgokban hisz, és olyasmiket gondol, amiket talán még öt éve sem gondolt komolyan, de ettől még a fejlődési pályája nyílegyenes, ahogyan nyílegyenes volt az útja a híveknek is.
A helyzet 2020 késő nyarán a következő:
- Hazánk tolvajok kezére került. Nem kisstílű, falmelléki korrupcióról beszélek, mint ami korábban volt jellemző, hanem nyíltan felvállalt, büszke lopásról. Már régen nem 10%-ot kérnek, hanem elvisznek mindent. Minden ágazatban, minden fronton. Lölö, Szíjj úr, a vő, na meg Garancsi a „kötélbarát” (LOL, elképzelted már Viktort, a mai Viktort, mászni?), és társaik. A VIP-páholyok közönsége. Ez nem balkáni tempó, ez már a közép-ázsiai szint. Teljesen mindegy mivel értünk egyet, vagy mivel nem a kormány intézkedései közül, azon nem érdemes vitatkozni, hogy a köz pénze (a mi adónk és a mi vagyonunk) pofára kiválogatott barátok zsebébe vándorol, értékelhető teljesítmény nélkül. Sőt, aki képes felépíteni valamit magától, már pánikszerűen menekül innen, cégeik pedig így vagy úgy a kisgömböchöz vándorolnak.
- A szabad nyilvánosság terei egyre szűkülnek. A propagandára GDP arányosan az 50-es évek óta nem látott mennyiségű pénz megy, egyszerre gazdagítva a kört, és egyszerre mosva az agyakat. Two birds with one stone. Záródnak a harapófogó pofái, de amíg nem záródtak teljesen össze, a kormány oda mutogathat, hogy lám-lám, van itt sajtószabadság. És hát mit lehet erre mondani? Nem is titkolt, gúnyos mosollyal: „Mi nem tiltottunk be semmit…” Ügye milyen ügyes?
- Az egészségügyre és az oktatásra, illetve a szociális szférára egyszerűen nem jut pénz. Ezek a homályos, bonyolult és gyors „győzelmet” nem ígérő területek nem érdeklik a Főnököt. A pedagógusok, orvosok, ápolok fizetése egy vicc, ezen 50%-100%-os emelés sem változtatna, nemhogy valami homályos „életpálya”. Tanárnak gyakorlatilag csak a szent őrültek és a mindenre alkalmatlanok mennek, nyilván sajnos túlnyomó részt az utóbbiak, természettudományos szakokra szinte senki, humán szakokon meg gondot jelent a szövegértés is. Kedvencem a történelem szak, ahová a hun rokonságot és az álmaikban lezajlott pozsonyi csatát „kutató” szerencsétlenek jelentkeznek, akik majd a gyerekeinket hülyíthetik. Az orvosok közül, aki teheti, a (hanyatló) nyugaton keresi a boldogulást, ápolóból alig találni utánpótlást. Az infrastruktúra szétesik, habár épültek kórházak, azok tíz év múlva éppen úgy fognak kinézni, mint a többi, mert itthon karbantartás nem létezik. Ráadásul hogy „hatékonyabb” legyen, agyig centralizálták ezeket az ágazatokat (pénz ugye nem jut, helyette gondosan, hűség és kapcsolatok alapján kiválasztott „szakemberek” mondják meg, hogy mi legyen). Ez megint az ’50-es évek megoldása, egyébként. Felmerül a kérdés, hogy minek van államunk, ha nem képes normálisan ezeket a legalapvetőbb szolgáltatásokat se megszervezni?
- Vezérünket mindig is untatta az unalmas európai demokrata kisállami pozíció, ahol a világrend közkatonájaként a szövetségeseket kell követni, és hozzájuk igazodni. Az a tény, hogy az asztalnál ülhet és így némi befolyása lehet az eseményekre nem lelkesítette, az a kilátás pedig, hogy majd hat-nyolc év után – a közben kialakult személyes kapcsolatok és a szenioritás okán – ezt a befolyást informálisan megerősítheti, főleg, ha következetes és szakmailag kifogástalan külügyes munka támogatja ezt, nos ez a kilátás a számára egyáltalán nem volt vonzó. Hát úgy döntött, hogy gazember lesz, és ez nem is esett nehezére. Az őt talán már gyerekkora óta üldöző és mindig előre lökő komplexus most is dolgozott – ő nem érezte magát egyenrangúnak soha annál a bizonyos asztalnál, a sérelmek pedig csak egyre gyűltek. Az ilyen személyiség pedig nemcsak megjegyzi a sérelmeit, de azokat meg is torolja. A megoldás az ő számára egyértelmű, ki kell használni minden lehetőséget a mozgástér növelésére. Ez fényesen sikerült is, egyetlen baj van ezzel, ugyanaz, mint mindennel a NER fényes sikersorozatában: minek? Minek a mozgástér, ha azt csak a saját szövetségi rendszerünk gyengítésére és a minket végső soron csak bábunak („hasznos idiótának”, ugye?) használó diktátorok javára tudjuk fordítani? És végül, hogyan illeszkedik a „Nagy Terv” keretébe a kretén Petike, az „Isten ostora”, aki kemény munkával egy focimeccs utáni sörözés szintjére züllesztette a magyar külpolitikát, és évtizedek diplomáciai munkáját dobta a kukába?
- Végezetül, mindenki szem a láncban. Addig mondogattuk magunknak, hogy ez még nem diktatúra, ez még nem diktatúra, amíg el nem jött az idő, amikor egyetlen ember akarata határoz meg szó szerint mindent. Művelhetjük kertjeinket, de kollaboránsok vagyunk egy szálig. Az összes piros vonalat régen átléptük, sőt már észre sem vettük. De hogy a folyamat befejeződött azt érzem már egy ideje, kb. mióta a Főnök véglegesen rászokott arra, hogy többes szám első személyben beszéljen hülyeségeket arról, hogy „mi” magyarok milyenek vagyunk, és mit akarunk. Itt ugyanis magát írja le, és jó diktátorhoz méltóan magát az egész nemzettel azonosítja. De tényleg ilyenek lennénk? Ügyeskedő, cinikus, bezárkózó, provinciális, idegengyűlölő, irigy és gyáva nemzet? Az ő fejében mindenképpen. Ő innen ordibál kifelé, a gyengéket eltapossa, de erősebbel valódi konfliktust nem vállal. Magát szorgalmasnak, keményen dolgozónak írja le, mint minden lógós. Olyan ember, aki sokáig bent van a munkahelyén, de csak azt a munkát végzi el, amit érdekli, másokat viszont vég nélkül kritizál. Ha valami rosszul sül el, az mások hibája, ha valami jól, az csak az ő dicsősége, amit előre megjósolt. Szereti a saját hangját, és mivel mindent tud már, másokra nem igazán figyel. És persze áldozat. Ez a legjellemzőbb és legundorítóbb tulajdonsága, és ebben követik a hívek. Bár övé a hatalom és a dicsőség, a szava törvény és semmi nem történhet akarata ellenében, mégis, folyton defenzívában van, az „életéért küzd”. Vég nélkül sajnáltatja magát. Ő Darth Vader, de azt akarja, hogy Luke Skywalkernek lássák. A szabadságharcos Haynau. Egyszerre félelmetes és szánalomra méltó.
Mi következik ebből? Semmi. A vég eljön majd, váratlanul. Meg fog lepődni. Akik most imádják, le fogják tagadni. A kár pedig, amit okozott már velünk marad, örökre.
A történelem legalábbis erre tanít, már ha úgynevezett könyveket olvasunk róla.
Ui.: És ha már írtam ide valamit, felmerül a nyilvánvaló kérdés, az index.hu bukása után mit keresek még itt? Őszintén szólva nem tudom. Ez egy olyan projekt, amit egész másnak szántam, de végül csak nagyon töredékes krónikája lett hazám végzetes útjának a diktatúra felé. Nem tudom, van-e értelme itt maradni, valószínűleg nem, de majd meglátjuk.