A jelenetek egy háborúból az egyik legmegrázóbb könyv, amit olvastam. Brutális, nyomasztó, és félelmetes képek két háborúról, ahol az egész háború céltalanságát csak a hadvezetés ostobasága és nemtörődömsége múlja felül. Ahol a hadsereget úgy vezetik, mint egy lepukkant szocialista nagyvállalatot, csak éppen ebbe a dilettantizmusba, cinizmusba és korrupcióba rettenetes módon bele is halnak a katonák és a civilek. Olvasod, és ott vagy te is, ócska zubbonyban, félretaposott surranóban lapulsz egy árokban, a fáradtságtól félájultan, miközben mögüled gránátvetőkkel lövik a falut szemben, ami talán az a falu, amit el kell foglalni, talán nem, talán vannak benne terroristák, talán nem. Csak egy biztos, ha ma nem halsz meg, meghalhatsz majd holnap is, ha meg nem, hát addig is félholtra vernek úra meg újra a laktanyában az unatkozó tiszthelyettesek.
A mai Oroszország ebben a vérben és mocsokban született meg, sokak által csodált elnöke erre alapozva építette ki hatalmát és rezsimjét.
Eddig ennyit tudtam Babcsenkóról. És azt, hogy újságíróként dolgozott, Putyin bírálójának számított, és hogy nemrég elhagyta Oroszországot. Nem csodálkoztam rajta.
Aztán bejelentették, hogy Arkagyij Babcsenkó halott. A lakása előtt lőtték agyon. Megdöbbentem és rettenetesen sajnáltam, de nem csodálkoztam ezen sem. Sok orosz újságírót öltek meg otthon és külföldön is az elmúlt években.*
Majd Babcsenkó haláláról kiderült, hogy kamu, amit az ukrán titkosszolgálat rendelt meg, hogy így csalják csapdába a bérgyilkost. Na, ez már meglepett.
Ami érdekes az egészben, az az, hogy mekkora különbség van a két helyzet között. Ha Babcsenkó tényleg meghalt volna, azzal igazolódódtak volna a fenyegetések, amelyekről többször is beszélt. Morbid módon azonban, mivel Babcsenkó nem halt meg, így az egész ügyet körüllegi valamilyen bizonytalanság, valamilyen fura gyanakvás. Ha meghal, az egy komoly dolog, amit nem lehet kézlegyintéssel elintézni, de ha megakadályozzák a halálát, akkor azonnal felmerül a kérdés: veszélyben volt egyáltalán? Vagy az is kamu volt, mint a halála?
A több tucat újságíró és ellenzéki sorsa, akiket Putyin idejében gyilkoltak meg, nem arra utal, hogy alaptalan lett volna a gyanú, hogy az életére törnek. És természetesen helyes, hogy mindent megtettek, hogy megakadályozzák a merényletet. Mégis, ez az eljárás valahogy helytelennek tűnik, éppen azok miatt, akiket megöltek. Ezért megértem azokat, akik bírálták az akciót.
De azt beláthatjuk, ha rólunk lenne szó, mi is inkább ezt választanánk, mint hogy erkölcsileg feddhetetlenek maradunk és hagyjuk, hogy meggyilkoljanak.
Vagyis nem Babcsenkó a hibás, hanem akik az életére törnek. Nem az ő trükkjét kell elítélnünk, hanem azt, hogy rákényszerült. Nem Babcsenkó sértette meg a meggyilkotak emlékét, hanem azok, akik elrendelték a gyilkosságokat, majd eltussolták őket. Nem neki kell szégyellnie magát, hanem azoknak, akik minden kritikát eltaposnak.
Gyönyörű világban élünk, nem igaz?
*disclaimer: a bejegyzés eredeti változata nagyjából eddig tartott.
