A Tusványoson elhangzott, némileg inkoherens, de annál ijesztőbb ostobaságok árnyékában fontos újra elgondolkoznunk azokon a valós elveken, amelyeken alapulva egy országot és egy államot meg kell szervezni.
Először is azt kell tisztázni, hogy mi (lenne) az egész célja. Ez pedig a következő: hogy segítse és védelmezze az állampolgárokat, illetve az állampolgárok csoportjait minden szinten: a családokat, az állampolgárok szabadon szervezett közösségeit és az egész társadalmat is abban, hogy el tudja érni a céljait, boldogulhasson és előre lépjen.
Ezek közül az állampolgár jogai az elsők. És bizony az egyén középpontba helyezése nem egyfajta liberális nyavalygás vagy az individualizmus dicsőítése, hanem a társadalom önvédelmének első bástyája. Az egyén védelme a hatalommal szemben a garanciája annak, hogy ha valaki másként gondolkodik, azt nem tiporják el. Ezen felül az egyéni jogok védelme logikailag is meg kell, hogy előzze a közösségi jogokat, mert azok határait éppen az egyéni jogok vonják meg. Ez mindenkit véd, azokat is, akik a leginkább relativizálnák, vagy éppen eltörölnék ezeket jogokat.
Nem mindig ismerjük fel, kinek van igaza. Sokszor el- és kiátkozzák (helyesebben: kiátkozzuk) azokat, akiket később hősöknek tekintünk, mint mondjuk Galileit. Vagy hozzak más példát? Mondjuk Jézusét, akit kivégeztek közösség- és vallásellenes kijelentéseiért?
Az istenített állam bármikor védelmezői ellen fordulhat. Nevetséges látni, hogy azok, akik 2006-ban az állam felháborító túlkapásairól beszéltek a jogaikat gyakorló állampolgárok ellen, most azt magyarázzák ugyanolyan hévvel, hogy az államnak kell minél több jogot adni. Ezek az emberek összetévesztik a politikát az alkotmányossággal, a játékot a játékszabályokkal. Akárcsak a kormányunk, amely a kormányzás (állítólagos) hatékonyságát állítja szembe az „elavult” szabadságjogokkal, miközben az egyik rövid távú gyakorlati előnyökről szól, a másik meg a társadalom hosszú távú berendezéséről. Azt hagyjuk is, hogy államunk a sokat istenített hatékonysággal mit kezd (alkalmatlan cimborák állami vezetőkké emelésével, naponta változó, ám a hajlongó, állam által eltartott nyaloncok független tudományos kutatók által utólag megideologizált döntésekkel, állami szintre emelt lopással, amit politikai indokokkal – az állítólagos megalvadt struktúrák átalakítása – magyaráznak híveik, stb.)
Amikor aztán a hatalom össze-vissza csapkodó pallosa (ami ellen már semmi sem véd, hiszen már minden féket leépítettek) a rezsim védelmezőit veszi célba, hirtelen kijelentik, hogy na, ez (mármint az ő konkrét érdekük elleni fellépés) már elfogadhatatlan, lásd pl. az RTL Klub, vagy még újabban a Simicska-sajtóbirodalom váratlanul megtalált objektivitása. Csakhogy már késő.
Ha az egyén jogai szentek és érinthetetlenek, akkor legalább a biztonság legelemibb szintjét elértük. Ez lenne a Maslow-piramis evés-ivás után következő legalsó lépcsője is, ugyebár.
A következő szint, a család és a közösség garantálja, hogy a családban és a maguk által létrehozott közösségekben szabadon tevékenykedjünk. A család és a közösségek jogai azért fontosak, mert az egészséges és fejlődő társadalom ezekre az építőkövekre épít a leginkább. Ha az állam célja az állampolgárok boldogulásának elősegítése, akkor azt ezen keresztül tudja a legjobban elősegíteni. Konkrétan azzal, hogy hagyja polgárait szabadon tevékenykedni ezekben a közösségekben. Gondoljunk csak a saját életünkre (és mindenkinek javaslom: ne arra gondoljon, hogy az általa utált közösségeknek milyen jogai vannak; így sose fogja megérteni a dolog működését. Induljon csak ki mindenki bátran önmagából), tehát gondoljunk a saját életünkre, a saját családunkra és a saját közösségeinkre, amelyek az életünket meghatározzák – egyház, szakszervezet, sakk-kör, focicsapat, városvédelmi egylet, kocsmai törzsasztal, tánc-klub, egy egyszerű haveri kör és így tovább. Általában nem csak egy ilyen van, ami közel áll hozzánk, hanem több is, gyakran egymástól teljesen eltérő tagokkal, célokkal és működéssel. De ezeken keresztül találunk közösséget és ezeken keresztül tudunk megvalósítani célokat. Az, hogy ezeket hagyjuk működni, ez mindenki érdeke. A határ, amit meg kell vonnunk, az egyén jogaival függ össze. Itt húzódik a közösség jogainak határa. Ezzel máris gátat szabunk az egyént elnyomó és kizsákmányoló csoportoknak, és azoknak is, amelyek saját tagjaiknak szabadságot biztosítanak, de más csoportokat, vagy egyéneket támadnak. Hogy még egyszerűbben tegyem érthetővé: a család autonómiájának is ott van a határa, amikor az egyik tagja bántalmazni kezdi a többieket.
A harmadik, a társadalmi szint pedig azért nagyon fontos, mert ezen a szinten lehet megszervezni és elérni azokat a célokat, amelyeket az egyén, a család, vagy valamely közösség nem tudna maga elé tűzni. A nyugdíjrendszer, a védelem, az oktatás, az egészségügy, a külkapcsolatok, a gazdaságszervezés, jogalkotás és jogalkalmazás intézményeinek létrehozása és működtetése, az infrastruktúra fejlesztése olyan társadalmi szintű célok, amelyek egyrészt ezen célok megvitatását, és kijelölését igénylik, másrészt egy olyan hatékony államot, amely a célok elérésének megszervezését és végigvitelét segíti elő.
Ezen szinten az egyéni, családi és közösségi jogokat együttesen kell korlátnak tekintenünk.
Ha fordítva látjuk ezt, és az egyén, a család és a közösségek jogait az állami akarat kerékkötőjének tekintjük – ahogy ezt nagyon sokan teszik – akkor félreértjük az állam célját. Az állam célja, hogy segítsen, szolgáljon, nem pedig, hogy átvegye a társadalmi párbeszéd helyét és maga tűzzön ki célokat, és végképp nem, hogy ezeket a célokat az egyén, a családok és a közösségek jogainak lerombolásával érje el. Mert akkor miért van ez az egész? Mi értelme van elérni egy ilyen állami célt, ha közben tönkretettük azt, amiért az egészet létrehoztuk?
Félreértés az is, hogy az állam maga a nemzet. Ezt a hazug összemosást alkalmazzák, amikor az állam önös céljait nemzeti célnak nevezik, majd közlik, hogy ennek minden mást felül kell írnia, hogy a haza előbbre jusson. Csakhogy ettől a haza nem jut előbbre, mert a haza sorsa nem egy kormány zsenialitásán, hanem a társadalom berendezésén és teljesítményén múlik. Olyan rendszer kell, amely mozgósítja a társadalom, vagy ha tetszik, akkor pátoszosan, a nemzet (bár e kettő, ugyebár, nem azonos) alkotó energiáit. Ha az egyén, a család, a közösségek elhiszik, hogy van jövő, hogy lehet tervezni, vállalkozni, akár bátor döntéseket is meghozni, ha ebben az állam és a jog támogatást és védelmet nyújt, akkor a haza magasabbra juthat. Ha egy egész nemzedék legtevékenyebb és többre vágyó tagjai csak külföldön látnak perspektívát, mert itthon csak párttagok és cimborák érvényesülhetnek, akkor a haza nem jut előbbre, bármilyen cikket is értett éppen félre a miniszterelnök.
Aki azt hiszi, hogy az egész életünk (mert végeredményben erről van szó) célja, hogy teszem azt, nőjön a GDP, az tökéletesen félreérti az egészet. Az GDP növekedésre irányuló erőfeszítések lényege nem az, hogy növekedjen a bruttó nemzeti össztermék bele a világba, hanem mert ennek segítségével jobbá válik az életünk. Vagyis nagyon fontos a társadalmi célok érvényesülése, de ezért nem dobhatunk ki más jogokat az ablakon. Aki a többség érdekével, meg hasonlókkal érvelne, az gondoljon arra, mi van, ha az ő jogait csorbítják valamely nagyszerű nemzeti cél érdekében. Amíg másnak kell különadót fizetni, addig kussolunk, mert a gonosz bank, rohadt biztosító, gonosz végkielégítésre jogosult köztisztviselő, aljas multicég, gaz nyerőgép-üzemeltető és ócska cigiárus, és a többiek megérdemlik. Ezek minket nem érdekelnek, mert nagyszerű közösségi cél van a szuttyongatásuk mögött. De ha egyszer csak minket ér el a kasza, ha a mi boltunkat államosítják, a mi tevékenységünket adóztatják, a mi nyugdíjunkat veszik el, akkor hirtelen elkezdünk óbégatni, hogy ez igazságtalan.
Jó reggelt! Minden ilyesmi igazságtalan. Nemcsak az, ami pont ránk nézve hátrányos. Fogjuk már fel végre, hogy ha egyszer elnézzük, egyszer eltűrjük, egyszer csápolunk neki és csettintünk, hogy de jó is, hogy végre elveszik az aljadékoktól, akkor sajnos nem tudhatjuk sose, mikor jövünk mi. Ha már nincsenek rendezőelvek, alkotmányos szabályok, vagy ha vannak, azokat senki sem védi, védheti meg, akkor az életünk már nem kiszámítható, tervezhető és élhető.
De meg van ám az magyarázva rendesen: ez azért kell, mert így érhető el a nagy nemzeti cél. Ami – már bocsánat – mi is? Mert sajnos az nem derült ki mostanáig. Gondoljuk át, és rájövünk, nincsen ilyen cél kitűzve. Jó kormányunk konkrétan önmaga fenntartásáért kormányoz. Oszt' jónapot!
Gondolja meg jól mindenki, aki ilyen vagy olyan politikai érdek, egyéni érzelem, családi kötődés, vagy személyes előny reményében támogatja a rezsimet: bármikor ő következhet. Jöhetnek érted, nem vagy biztonságban.
Ez lenne az a társadalom és ez lenne az az ország, amit magunk után akarunk hagyni?
De nem akarom ezzel befejezni. Elmondom azt is, mert így helyes, hogy a kormányzatnak mit kellene alapul vennie. Ha ugyanis vannak elveink, az azért jó, mert van sorvezetőnk a konkrét döntések meghozatalánál. Ezért mondok rögtön hármat:
- Szabadság. Ha van érték, amelyen keresztül pozitív módon közelíthetünk hazánk történelméhez, az a szabadság. És itt nem csupán a függetlenség szinonimájaként, hanem a fent leírt módon, a társadalom minden szintjén megjelenő értékként. Ennek kellene lennie az alapnak. A szabadság nem véges jószág – táplálható és növelhető anélkül, hogy máshonnét kellene elvenni hozzá. Ezért a jó állam döntéseinek nem csökkenteni, vagy újra elosztani, hanem növelni kell(ene) a szabadságot.
- Törvény. Jogot is írhattam volna, de azt hiszem, ezzel jobban megvilágítom, miről van szó. Nem egyszerűen az emberi jogokról van szó, hanem a törvény uralmáról. Ez jelent egyfajta méltányos rendet is (a törvény, amelyet betartanak, és ha kell, betartatnak), de jelenti a szabadág garanciáját is, és azt is, hogy van, ami a mindenkori politikai hatalom felett áll, és ezért védelmezi a köztársaságot (ami nem egy elavult kifejezés, hanem az állampolgárok államalkotó közösségét jelenti, csak az Orbán-Gulyás-Szájer alaptörvényező trió és társaik sajnos nem figyeltek az órán). A törvény és a törvény uralma olyan iránytű, amely (a másik kettővel együtt) elvezethet egy élhető és emelkedő országhoz.
- Remény. A hazának, a köztársaságnak reményt kell adnia polgárainak. Jövőbe vetett bizalmat. Erkölcsi erőt. Talán nemcsak én érzem idevalónak: büszkeséget. Az embernek remény kell, mert a reményvesztett ember, a reményvesztett család, a reményvesztett közösség, a reményvesztett társadalom fizikailag, mentálisan és erkölcsileg is romboló hatású. Ugyanezek, reménnyel telve, bármire képesek. Ezért táplálni és erősíteni kell a reményt, mégpedig helyes és fontos célok meghatározásával, bölcs döntésekkel és kiszámítható környezettel. A döntéseinknél ennek kell(ene) a harmadik vezérelvnek lennie.
És legvégül: a haza sorsa nem lehet egyetlen ember, vagy egy szűk kör játszótere. Az úgymond nemzeti célok éppen attól válnak nemzetivé, hogy nyílt párbeszéd során megvitatjuk és sok oldalról bemutatjuk őket. VIP-páholyban szotyizás közben cimborámmal megbeszélt ötlet nem nemzeti cél. Az pedig, hogy ezt az ötletet nem vitatjuk meg, hanem bárki bármit mond, akármekkora marhaság, végigvisszük és bevezetjük, még nem nemzeti egység.
De ez már egy másik történet.
