Az új szabályozás szerint az egyházaknak nem kell betartaniuk a számviteli törvényt.

Az egyházak jogállásáról szóló törvény már korábban úgy rendelkezett, hogy az ÁSZ nem ellenőrizheti a hitéleti célú bevételeivel kapcsolatos gazdálkodását, ami magába foglalja az államtól kapott ingatlanjáradék elköltését, és az 1%-os felajánlások illetve ezek állami kiegészítésének felhasználását. De ez nem volt elég. Nagyobb „szabadság” kellett.

Ezt mind állampolgárként, mind pedig az egyház tagjaként kikérem magamnak.

Először is. Aki az adófizetők pénzét (az egyházhoz nem tartozó adófizetőkét is) költi, az számoljon el vele. Komolyan kérdezem: ebben mi nem érthető? Mikor döntöttek úgy az egyházak, hogy nekik nemhogy csak jár a nem hívők pénze is (mert ugyebár mi értéket hordozunk egy értékvesztett világban, azaz a vallástalan állampolgár legyen hálás, hogy itten óvjuk a lángot ennek a fertőnek a közepén), tehát nemcsak jár ez a pénz, hanem még ahhoz sincsen senkinek köze, mire költik? Melyik volt az a pillanat, amikor úgy döntöttek, hogy zavarja őket, hogy nem tehetnek bármit a pénzzel? Talán ez?

Nézzünk szembe vele, ez mi, ha nem maffiatempó?  Bárkinek nyilvánvaló, hogy az a cél, hogy el lehessen kerülni a felelősségre vonást a rossz gazdálkodásért.

Ó, tudom én, mi a válasz erre! Hogy ugyebár mi nem lopjuk a pénzt, csak a számviteli törvény nagyon megnehezíti az adminisztrációt, márpedig erre nincsen emberünk. Hogy olyan fontos célokra költünk, ahol nincsen idő ilyesmire. Hogy mi úgyis, per definitionem jó célokra költünk, akkor meg minek ellenőrizni. Mi vagyunk a jók, mi vagyunk a föld sója. Ellenőrizzék csak a sok vállalkozót, meg a multikat, azok lopnak, és sose kapják el őket. És így tovább.

Csakhogy ez nincsen rendben. Bonyolult az adminisztráció? Mindenkinek az. Nincsen rá ember? Milliárdokat kapnak, abból csak telik könyvelőre. Hogy a kedves Marikát/Erzsikét/stb. alkalmazzák erre, mert ő egy jó katolikus/református/stb. asszony, akinek beteg a gyereke/férje/sógornője, és hát ő nem tudja megcsinálni? Szép dolog a rászorultat/ismerőst/rokont foglalkoztatni, csak ne ezt a feladatot találjuk neki. Jó célokra költik? Képzeljétek, mások is. Na, ezt kellene igazán elfogadni. Hogy nem mindenki lop. Hogy nem mindenki gonosz a templom falain kívül.

És különben is: pap, vagy lelkész nem lophat, sikkaszthat, pazarolhat? Püspök nem mutyizik? Érsek (Uram bocsá’) nem költekezhet feleslegesen? Felügyelő nem élhet vissza, zsinat (ajjaj) nem dönthet rosszul? Mi ez a hülyeség?

Adófizető polgárként követelem az államtól, hogy minden fillér elköltését ellenőrizze, amelyet az egyházaknak az adómból adott. Adófizető polgárként azt gondolom, hogy éppen azért, mert az egyház munkája fontos, és a küldetése nemes, ellenőrizni kell, hogy a társadalom és az állam számára is fontos és nemes cél teljesüljön, ne pedig másra költsék az eme szép célokra juttatott pénzt.

Másképpen, szakmailag szabatosan fogalmazva: támogatom*, hogy az állam, az aktív semlegesség alkotmányos eszméjéből kiindulva támogassa, hogy polgárai élhessenek a lelkiismereti és vallásszabadságukból eredő jogukkal, és pártolom, hogy ezért részt vesz az egyházak finanszírozásában. Viszont nem csak egyszerűen joga, de kutya kötelessége is, hogy ellenőrizze, hogy az egyházak a vallásos állampolgárok javára és ennek az alkotmányos jognak az érvényesítése érdekében használják fel a kapott támogatást.

(*Megjegyzés: állampolgárként támogatom az egyházak állami támogatását. Hívőként már nem annyira. Mert pont ez lesz a vége.)

Másodszor. Az egyház tagjaként kikérem magamnak, hogy az egyházamat jobb esetben óvodások gyülekezetének, rosszabban bűnözők bandájának tekintse az állam. Sért a feltételezés is, hogy vagy olyan ostobák vagyunk, hogy egy hátsó udvari pólóbolt üzemeltetésével járó adminisztráció is meghaladja a képességeinket, vagy pedig akkora tolvajok, hogy a velünk összekacsintó államnak külön törvényt kell hoznia (politikai hálából?), hogy megvédjen.

Ez most akkor micsoda? Lex Egyházi Mutyi? Mi lennénk a Lajos bácsi?

Az egyház a szentek közössége, az Úr földön küzdő gyülekezete, Krisztus teste. Mégis miért alacsonyodunk odáig, hogy ilyesmit elfogadnunk? Hogyhogy nem állunk ki, és jelentjük be, hogy 1. ezután is mindenben betartjuk a másokra is kötelező szabályokat, 2. bármikor szívesen látjuk az Állami Számvevőszéket és megállapításait magunkra nézve – önként – kötelezőnek fogadjuk el?

Elvileg mi lennénk a hegyen épült város. Mi lennénk a fáklya Isten kezében. Példaként kellene állnunk az egyházhoz nem tartozó testvéreink előtt, nem szégyenkezni, politikai pártok mellényzsebéből kikandikáló, lesajnált segédhadként. Mert ez lesz a vége. Bio-díszletként végezzük, kiállított relikviaként egy nagygyűlésen.