Nagymamám – Isten nyugosztalja – mindig azt mondta, hogy milyen nagy baj, hogy a politikusok csak veszekszenek. Hogy nem tudnak egyetérteni, összefogni.
Én meg mindig azt válaszoltam, hogy ez éppen, hogy nem baj. Mert a demokrácia lényege a vita. Az a jó, hogy nem ért mindenki mindenkivel egyet. A vélemények összeütközése teszi lehetővé, hogy az eszmék és gondolatok megméressenek egymással szemben és így végül egy új minőség jöjjön létre.
Csakhogy abban neki volt igaza, hogy más a vita és más a veszekedés, ahogy ő nevezte. Ez utóbbi nem eszmecsere, mert nem célja a feleknek meggyőzni egymást, hanem elbeszélnek egymás mellet. Mindenki hazabeszél, csak a saját gondolatát szajkózza. Valóban, ennek nincsen sok köze a politikai párbeszédhez.
A vitához ugyanis olyan felek kellenek, akik bár bíznak, erősen bíznak önnön véleményük erejében, de mégis (vagy éppen ezért) készen állnak meghallgatni a másik véleményét. Ez az egyik feltétel. A másik, hogy nem vetik el előre, hogy másnak is lehet igaza rajtuk kívül. A vita kerülése arra utal, hogy ezek közül legalábbis az egyik nem áll fenn, azaz a felek vagy nem hiszik, hogy igazuk van, vagy nem hajlandóak elfogadni, hogy esetleg másnak is lehet igaza.
Vegyünk egy példát a mai magyar közéletet uraló témák közül és azon keresztül vizsgáljuk meg, létezik-e nálunk ilyen vita? Legyen, mondjuk a téma a rezsicsökkentés!
Ki ne hallott volna arról a nagyszabású kormányzati intézkedéssorozatról, amelynek keretében az állam több lépcsőben, nagymértékben csökkentette, illetve csökkenti a háztartások által igénybevett közszolgáltatások (népszerűen és összefoglalóan: a rezsi) költségét? Senki, mivel a kormány (miközben lassan ráfordulunk a választási kampányra) minden kommunikációs csatornán folyamatosan napirenden tartja ezt az üzenetet, ezen kívül a szolgáltatók számára is kötelező az elrendelt csökkentés forintosított összegét a számlán feltüntetni, sőt, egészen elképesztő módon még a közös képviselőknek is előírják, hogy a lakóközösségnek kommunikálják a társasházra vonatkozó csökkentés mértékét.
Egy demokráciában egy ilyen jellegű intézkedésről (mivel nemcsak közvetlen, de közvetett, messzire ható hatásai vannak a gazdaságra nézve, ráadásul olyan gazdaságfilozófiai és társadalmi kérdéseket érintenek, amelyek mindenki, minden állampolgár és vállalkozás életét befolyásolják) széleskörű politikai és szakmai vitát kell lefolytatni. Erre a vitára persze a fejlett világban mindenütt, ahol demokrácia és piacgazdaság van, a döntés előtt kerül sor.
Ez nem a gyengeség jele. Első ránézésre ugyanis ezek felesleges körök. Erős kormány kell – mondják sokan – aki nem „szarozik”, hanem végrehajt. Az állampolgárok többsége (hazánkban legalábbis) úgy gondolja, hogy van egy helyes út, amit egy rátermett kormány ismer. Hogyne lenne! Hiszen haveri körben (kocsmában, vendégségben, műkörmösnél, munkahelyi büfében) mind tudjuk mindenről, hogyan kellene csinálni. Hogy milyen lenne a jó oktatási rendszer. Milyennek kellene lennie az egészségügynek, az adórendszernek, a szociálpolitikának és persze a futballnak (még azoknak is van véleménye, akik életükben nem használták ebben a formában ezeket a kifejezéseket). Na, mármost, ha valaki ezeket nem tudja, akkor minek választottuk meg? Ha pedig tudja, ne gondolkozzon, ne nézelődjön, hanem vigye végig. Ilyen az erős, jó kormány!
Vagy nem. Ha meghallgathatnánk mindenkit, hogy miket mondanak a kocsmában, vendégségben, műkörmösnél, munkahelyi büfében, és egymás mellé tennénk, valahogy nem ugyanazt kapnánk. Ez nem triviális egyébként, mert sokan hajlamosak azt hinni, hogy az „emberek” úgy általában ezt, vagy azt akarják. De ha valaki veszi a fáradságot és odafigyel, komoly különbségeket tapasztalhat. Főleg a részletekben.
(Sokan vannak valós és önjelölt „véleményvezérek”, akik vehemensebben képviselik a véleményüket, mint mások. Ilyenkor aztán a hallgatóság egy jó része természetesen egyetért, vagy hallgat. Ezért az a tapasztalatuk, hogy „mindenki azt akarja, hogy…” De ez nem jelenti azt, hogy tényleg mindenki ugyanazt gondolja.)
Valójában tehát még a legegyszerűbb szinten se teljesen egyértelmű mit kellene tenni. Akkor képzelhetjük, hogy azok körében, akik értenek is az adott témához, mekkora lehet az egyet nem értés!
Pedig lenne miről beszélnünk! Maradjunk csak a rezsicsökkentés egyetlen aspektusánál, az áramnál: az energiaárak képzése általában bonyolult, sokszereplős és sokváltozós történet, ráadásul az elektromos áramnál az európai szinten összekapcsolt piacokkal is számolni kell. A végfelhasználóknak kialakított ár mértékében így a helyi áramszolgáltató költsége és haszonkulcsa együtt is igencsak kis tényező lehet. Egy 20-30%-os csökkentés azért hihetetlen ötlet első látásra, mivel azt egyetlen szereplőre hárítják, miközben az energiahordozók ára, a dollár és/vagy euró-forint árfolyam aktuális szintje, az erőművek költségei, az európai referenciaárak, az országos gerinchálózat hálózati díja, stb., nem változnak ezzel összhangban, ugyanúgy, mint a szolgáltatók állandó költségei sem (karbantartás, javítás, számlázás, stb.)
[Kitérő. Mivel értelmes és őszinte közéleti párbeszéd híján kénytelen vagyok magam kitalálni, miről van szó, nagyon úgy tűnik, hogy a kormány – nem először – egyszerűen csak néhány piaci szereplő költségére jótékonykodik a választókkal, és részben azok saját pénzén népszerűsíti magát, így választások előtt. Ez persze lehet az eredmény szempontjából jó ötlet, hiszen a kisebb rezsinek mindenki örül, és ugyan ki sajnál egy külföldi tulajdonú céget (ld. még: multit)?]
Ami döbbenetes, hogy a fenti kérdések a döntés előtt szinte fel sem merültek (mondjuk utána se). Ezek szimplán senkit sem érdekelnek. És a döntés hatásain sem folyt és érdemben (tehát a döntéseket befolyásoló módon) most sem folyik vita. Miért most csökkentnek, ha ez ilyen egyszerű? Miért nem mondjuk két éve? Nem lehet, hogy azért, mert akkor mostanra már szembesülnénk vele, hogy mi lesz, ha a szolgáltató ezek után tönkremegy? És tényleg, mi lesz? Államosítjuk? Ez bizonyos vélemények szerint jó lenne. Lehet, de mivel nem beszélnek róla világosan, nem egyértelmű, hogy az egész intézkedéssorozatnak ez-e a valódi célja, vagy sem. De egyébként miért államosítsunk egy veszteséges üzletet? Hiszen ez innentől nekünk, állampolgároknak fog pénzbe kerülni, azaz a végén senki sem jár jól! (Jó, esetleges kivételként a cégek élére kinevezett ismerősöket el tudom képzelni…)
Persze lehet a csökkentés mellett érvelni, úgy értem értelmesen, a választót nem gyereknek tekintve, de érvekről itt szó sincsen. A kormány álláspontja szerint (megint csak: úgy látszik) ez az egész annyira nagyon jó mindenkinek, hogy úgysem érdekli őket több, mint hogy mennyivel lesz kisebb most, azonnal a rezsijük. Mert senki sem gondolkodik előre.
Ennél tényleg nincsen is jobb példa arra, hogy egyáltalán nincsen vita a magyar közéletben. Ordítozás van. Döntések vannak. Tiltakozás is van. De vita, az nincsen.
Ahhoz ugyanis, hogy vita legyen, arra is szükség lenne, hogy a döntéshozatal előtt ezt úgy folytassuk le, hogy közben odafigyelünk a másik fél érveire. Hátha, esetleg, ne adj Isten, vak tyúk is talál szeget, mond valamit, aminek van értelme és érdemes figyelembe venni. Ezzel lehetne javítani a tervezett intézkedésünk hatását. Egy vita során ráadásul a saját érveinket is összefoglalhatjuk és ilyenkor is találhatjuk úgy, hogy jé, lehet, hogy ebben, vagy abban tévedtünk.
Csakhogy a magyar politikus, főleg, de egyáltalán nem kizárólag az egyik, Superman. Az ilyen ember pedig nem téved. Soha. Mindig jól látja előre a dolgokat. Ha nem, akkor módosítunk a történelmen, de legalábbis úgy interpretáljuk, hogy a vereség is győzelem, a tévedés is bölcsesség, a hülyeség is mennyből alászállt isteni sugallat volt. Az ilyen embernek nyilván nem kell vitáznia, hiszen nincsen is senki, akivel ő idáig ereszkedhetne. Hát hogy is jönne ő ahhoz!
Pedig a vitának lenne egy másik előnye is, éspedig, hogy a választópolgár tájékozódhatna az érvekről, tényekről és kialakíthatná a saját álláspontját. Sőt, ez lenne voltaképpen az egész dolog célja; ezért a nyílt, komoly vita nemcsak nagyon hasznos eszköz, hanem egyenesen a politikusok legfőbb kötelessége egy demokráciában. Ugyanis nem a képviselőké a hatalom, ők csak gyakorolják a mi nevünkben. A hatalom a miénk. De hogyan élhetnénk vele, ha nem tájékoztatnak a döntések minden aspektusáról?
Azt hiszem el is értünk a dolog lényegéhez: amíg nincsen nyilvános, széleskörű vita, tulajdonképpen nem is dönthetünk, mert nincsen miről. Nem vagyunk állampolgárok, nem vagyunk az a bizonyos nép, akié minden közhatalom egy demokráciában. „Emberek”, na, azok persze lehetünk.
Hát, köszi.
