A fanatizmus lényege – minden idők egyik legviccesebb embere szerint – hogy a fanatikus mindent szó szerint vesz. Ennek megfelelően nyilván a viccet sem érti. És ezért aztán nem viccelünk a fanatikus muszlimokkal, mert megölnek.
És tessék. Tényleg így van. Azok a humortalan, nyilvánvalóan nagyon buta, szomorú életű emberek, akik Párizsban öltek, nem értették a viccet.
Persze, a nyugati társadalmak nem muszlim része is tele van fanatikusokkal, én magam is ismerek ilyeneket. Mondjuk, akikkel én szoktam találkozni, nem szoktak gépfegyverrel embereket mészárolni. Idegesítőek és képesek tönkretenni egy csomó dolgot, baráti beszélgetéseket éppúgy, mint internetes fórumokat, sőt akár fontos társadalmi célokat is, de ezt nem puskával teszik. Nagyon nagy különbség. Bár azt ismerjük el, a modernkori terrorizmust is errefelé találták fel és folytatták keményen még két-három évtizede is (IRA, ETA, RAF & Co.)
De ez valahogy egészen más. Valahogy sokkal ijesztőbb. És ezért volt az, ahogyan a világ válaszolt erre – néhány brit és amerikai médiumot kivéve – igazán szívbe markoló és felemelő. Az interneten órákkal a tragédia után publikált karikatúrák, a Charlie Hebdo képeinek leközlése, vagy éppen a bejelentés lap munkájának folytatásáról és a francia média egyértelmű, segítő felsorakozása a kollégák mögött az egyetlen normális reakciót jelentik, amit egy ilyen őrületre adni lehet.
Persze, rengeteg kérdés felmerül, a második, harmadik generációs bevándorlók integrációjának kudarcától kezdve a nagyhatalmak közel-keleti politikájáig, de az alapkérdés újra, már megint csak az, hogy a szabadság védelmében fel kell-e adnunk, legalább részben, a szabadságot? És erre a kérdésre – főleg egy rövid blogbejegyzésben – egyszerűen nem lehet jó választ adni.
Az azonban biztos: „ezek” – az őrültek, a fanatikusok, az ostobák és tudatlanok, az agymosók, a vallást és hitet félremagyarázók, a gyilkosok és terroristák – nem győzhetnek. Sohasem.
(Kép: http://www.charliehebdo.fr)
