Commentarium

Az életünk egy rövid pillanat; a végtelen tér és idő egyetlen fel sem foghatóan kicsiny része. De történetünk látszólagos jelentéktelensége nem jelenti annak értelmetlenségét. Létezésünk célja nem a nagyság és nem a dicsőség; ezek valóban nevetségessé válnak a galaxis-halmazok millióinak fenséges és időtlen háttere előtt. Feladatunk ennél sokkal fontosabb és nemesebb. Életünk minden percében részei vagyunk annak a folyamatnak, amely világunk sorsát formálja. Részei és alakítói vagyunk a bolygónk és azon belül az emberiség történetének. Tetteink formálják és alakítják az emberiség jövőjét, sokszor nagyobb mértékben, mint azt képzelnénk. Döntéseink pedig ezen keresztül mindenféle módon hatással lehetnek (és idővel lesznek is) az univerzum életére – és mivel minden változás az idővel arányosan válik egyre hatalmasabbá, valamikor a végtelen időben mindegyiknek lesznek majd nagyon is jelentős következményei. Ahogy a bankba betett egydolláros egymilliárd év alatt minden idők legnagyobb vagyonává kamatozhatna, a végtelen multiplikáció a mi életünk egykori kicsiségét is óriásivá emelheti. És a felelősségünk annál nagyobb, minthogy mai formánkban már nem láthatjuk, tetteink mivé fejlődnek egyszer.

Tudjuk, de legalábbis tudni véljük, mi a jó és mi a rossz. És dönthetünk. Ezzel az univerzum általunk ismert részén egyedül vagyunk. Vagyis a fizika vak törvényein túl csakis a mi tetteink jelentik az egyetlen alakító erőt ebben a hatalmas világban.

Nos, ha én lennék a világ teremtője, komolyabban szemügyre venném ezt a helyet...

Boldog Karácsonyt!

Egyszer úgy fognak visszaemlékezni az elmúlt évtizedekre, mint Nelson Mandela korára. És ha vannak megőrzésre méltó értékek ebből a korszakból, akkor azok között mindenképpen ott vannak az ő értékei. A személyes bátorság és példamutatás, amelyek az igazi demokratikus vezető legfőbb (ha nem egyetlen) eszközei. Az empátia, hogy a másik szemén keresztül lássuk a problémát, megértve a szempontjait. A nagyvonalúság, hogy túllépjünk a személyes sérelmeken, legyenek azok bár már-már megbocsáthatatlanok. Az eltökéltség, hogy komoly kérdéseket komolyan vitassunk meg. A széles látókör, amely a ma problémáit a jövő szélesebb perspektívájába helyezi, így olyan cselekvési utakat nyitva meg, amelyek mások számára láthatatlanok. A győzelem, amit nem egymáson, hanem önmagunkon aratunk.

Nem volt hibátlan ember. És nem volt könnyű útja. Ha a hetvenes években meghal a börtönben, lábjegyzet lenne a történelemkönyvekben, a balos, radikális fekete lázadók egyikeként. És bár fogsága végére már az egész világon a népe jelképe volt, mindenkit meglepett, amikor már idős emberként, annyi börtönben töltött év után nemcsak kiváló politikusnak, de biztos ítéletű államférfinak is bizonyult. A jelképek, szobrok általában rosszul boldogulnak a valós életben. De ő más volt. A kilencvenes évek elejének hosszú és ingatag tárgyalásai alatt, amikor olyan sokszor függött minden hajszálon, kiderült, hogy messze kimagaslik a többiek közül.

Nincsen annál döbbenetesebb, amikor az ember a legszörnyűbb ellenség szemében egyszer csak megértést és szeretetet talál. Ezzel fegyverezte le ellenségeit és adott reményt fehérnek, feketének és indiainak egyaránt. De Mandela, a globális média kedvence, reményt adott az egész világnak is. Szomália, Bosznia, Ruanda és Csecsenföld rettenetes évtizedében megmutatta, hogy győzhet a megértés a gyűlölet felett, akár évszázados konfliktusok is rendezhetőek békésen és úgy, hogy a végén senki sem kell, hogy vesztesnek érezze magát.

Hogy a „szivárvány nemzet” fennmarad-e és képes lesz-e olyan sikerekre, mint Mandela és társai remélték, még nem tudható biztosan. Utódai kevésbé széles látókörűek, kevésbé bátrak és kevésbé nagylelkűek. De Dél-Afrika így is sokkal többet kapott, mint a legtöbb nemzet: egy hőst, amikor a legnagyobb szüksége volt rá.

Megjelent az új WEF versenyképességi rangsor, és újabb helyeket vesztettünk, már csak 63-ikak vagyunk. 2010-2011-2012: 48-60-63.

Csak néhány megjegyzés komolyabb vizsgálat nélkül: az alapvető fontosságú első pillér (Basic requirements, ami, mint korábban bemutattuk, a további fejlődési szintekre vezető lépcsőnek tekinthető) eredményei drámai módon romlanak:

2011/2012                                                Rank (out of 148)                         Score (1-7)

Basic requirements (27.4%)                                            55                                      4.8

Institutions                                                              80                               3.7

Infrastructure                                                           50                               4.4

Macroeconomic environment                                        44                               5.2

Health and primary education                                       51                              5.9

2012/2013                                                       Rank (out of 148)     Score (1-7)                   

Basic requirements (30.7%)                                            65                                      4.6

Institutions                                                               84                              3.7

Infrastructure                                                           51                              4.4

Macroeconomic environment                                        84                              4.5

Health and primary education                                       57                              5.9

Minden egyes mutatócsoport romlott ebben a pillérben, de a legrandább a makroökonómiai környezet. Jelenleg éppen az az elemzői konszenzus, hogy a makróadatok javulgatnak, ezért megnéztem, milyen tényezőknek köszönhető ez a nagymértékű zuhanás.

Nos, először is romlott a hiánymutató, mivel az 2011-es adatok szuficitet mutattak. Abban az évben tapsolták (tőzsdézték?) el a magánnyugdíjpénztári megtakarításokat.

Másodszor, a megtakarítások aránya nemzetgazdasági szinten 0,3 tized százalékkal csökkent 20,7%-ről 20,4%-re. Az infláció csökkent, itt sok helyet nyertünk (és fogunk még jövőre, ha csökkentik a rezsit tovább). Az államadóssággal ugyanott vagyunk, mint tavaly, bár a listában 1,4%-os csökkenés látható (számunkra szerencsés időpontban mérik, úgy tűnik), romlott viszont a relatív hitel besorolásunk (hogy ezt hogyan számolják, nem tudom).

Nincsen tehát semmilyen drámai változás tavalyhoz képest (hacsak nem vesszük a hiányt), tehát nem mi romlottunk igazából, hanem mások javultak, hozzánk képest nagyon nagymértékben. Ez pedig sajnos a helyére teszi a kormányunk által úgy propagált „eredményeinket”. A viszonylag javuló környezetből nem tudunk a többekkel megegyező módon profitálni.

Az egész jelenlegi kormányzás legjobb összefoglalója (az IMF "előtörlesztésen" keresztül) a tegnapi Napirajz:

http://index.hu/napirajz/2013/08/12/ne_szoljon_bele/

Ennyi az egész.

Az új szabályozás szerint az egyházaknak nem kell betartaniuk a számviteli törvényt.

Az egyházak jogállásáról szóló törvény már korábban úgy rendelkezett, hogy az ÁSZ nem ellenőrizheti a hitéleti célú bevételeivel kapcsolatos gazdálkodását, ami magába foglalja az államtól kapott ingatlanjáradék elköltését, és az 1%-os felajánlások illetve ezek állami kiegészítésének felhasználását. De ez nem volt elég. Nagyobb „szabadság” kellett.

Ezt mind állampolgárként, mind pedig az egyház tagjaként kikérem magamnak.

Először is. Aki az adófizetők pénzét (az egyházhoz nem tartozó adófizetőkét is) költi, az számoljon el vele. Komolyan kérdezem: ebben mi nem érthető? Mikor döntöttek úgy az egyházak, hogy nekik nemhogy csak jár a nem hívők pénze is (mert ugyebár mi értéket hordozunk egy értékvesztett világban, azaz a vallástalan állampolgár legyen hálás, hogy itten óvjuk a lángot ennek a fertőnek a közepén), tehát nemcsak jár ez a pénz, hanem még ahhoz sincsen senkinek köze, mire költik? Melyik volt az a pillanat, amikor úgy döntöttek, hogy zavarja őket, hogy nem tehetnek bármit a pénzzel? Talán ez?

Nézzünk szembe vele, ez mi, ha nem maffiatempó?  Bárkinek nyilvánvaló, hogy az a cél, hogy el lehessen kerülni a felelősségre vonást a rossz gazdálkodásért.

Ó, tudom én, mi a válasz erre! Hogy ugyebár mi nem lopjuk a pénzt, csak a számviteli törvény nagyon megnehezíti az adminisztrációt, márpedig erre nincsen emberünk. Hogy olyan fontos célokra költünk, ahol nincsen idő ilyesmire. Hogy mi úgyis, per definitionem jó célokra költünk, akkor meg minek ellenőrizni. Mi vagyunk a jók, mi vagyunk a föld sója. Ellenőrizzék csak a sok vállalkozót, meg a multikat, azok lopnak, és sose kapják el őket. És így tovább.

Csakhogy ez nincsen rendben. Bonyolult az adminisztráció? Mindenkinek az. Nincsen rá ember? Milliárdokat kapnak, abból csak telik könyvelőre. Hogy a kedves Marikát/Erzsikét/stb. alkalmazzák erre, mert ő egy jó katolikus/református/stb. asszony, akinek beteg a gyereke/férje/sógornője, és hát ő nem tudja megcsinálni? Szép dolog a rászorultat/ismerőst/rokont foglalkoztatni, csak ne ezt a feladatot találjuk neki. Jó célokra költik? Képzeljétek, mások is. Na, ezt kellene igazán elfogadni. Hogy nem mindenki lop. Hogy nem mindenki gonosz a templom falain kívül.

És különben is: pap, vagy lelkész nem lophat, sikkaszthat, pazarolhat? Püspök nem mutyizik? Érsek (Uram bocsá’) nem költekezhet feleslegesen? Felügyelő nem élhet vissza, zsinat (ajjaj) nem dönthet rosszul? Mi ez a hülyeség?

Adófizető polgárként követelem az államtól, hogy minden fillér elköltését ellenőrizze, amelyet az egyházaknak az adómból adott. Adófizető polgárként azt gondolom, hogy éppen azért, mert az egyház munkája fontos, és a küldetése nemes, ellenőrizni kell, hogy a társadalom és az állam számára is fontos és nemes cél teljesüljön, ne pedig másra költsék az eme szép célokra juttatott pénzt.

Másképpen, szakmailag szabatosan fogalmazva: támogatom*, hogy az állam, az aktív semlegesség alkotmányos eszméjéből kiindulva támogassa, hogy polgárai élhessenek a lelkiismereti és vallásszabadságukból eredő jogukkal, és pártolom, hogy ezért részt vesz az egyházak finanszírozásában. Viszont nem csak egyszerűen joga, de kutya kötelessége is, hogy ellenőrizze, hogy az egyházak a vallásos állampolgárok javára és ennek az alkotmányos jognak az érvényesítése érdekében használják fel a kapott támogatást.

(*Megjegyzés: állampolgárként támogatom az egyházak állami támogatását. Hívőként már nem annyira. Mert pont ez lesz a vége.)

Másodszor. Az egyház tagjaként kikérem magamnak, hogy az egyházamat jobb esetben óvodások gyülekezetének, rosszabban bűnözők bandájának tekintse az állam. Sért a feltételezés is, hogy vagy olyan ostobák vagyunk, hogy egy hátsó udvari pólóbolt üzemeltetésével járó adminisztráció is meghaladja a képességeinket, vagy pedig akkora tolvajok, hogy a velünk összekacsintó államnak külön törvényt kell hoznia (politikai hálából?), hogy megvédjen.

Ez most akkor micsoda? Lex Egyházi Mutyi? Mi lennénk a Lajos bácsi?

Az egyház a szentek közössége, az Úr földön küzdő gyülekezete, Krisztus teste. Mégis miért alacsonyodunk odáig, hogy ilyesmit elfogadnunk? Hogyhogy nem állunk ki, és jelentjük be, hogy 1. ezután is mindenben betartjuk a másokra is kötelező szabályokat, 2. bármikor szívesen látjuk az Állami Számvevőszéket és megállapításait magunkra nézve – önként – kötelezőnek fogadjuk el?

Elvileg mi lennénk a hegyen épült város. Mi lennénk a fáklya Isten kezében. Példaként kellene állnunk az egyházhoz nem tartozó testvéreink előtt, nem szégyenkezni, politikai pártok mellényzsebéből kikandikáló, lesajnált segédhadként. Mert ez lesz a vége. Bio-díszletként végezzük, kiállított relikviaként egy nagygyűlésen.

Újraolvasva ezt a bejegyzésemet elgondolkoztam rajta, hogy utólag milyen könnyű rámondani, hogy lám, mégse jött az összeomlás.

Aztán rájöttem, hogy nem ez a lényeg. Tök jó, hogy Helicopter Ben megmentett minket. Meg Mario Draghi by the way. Sok közünk úgyse volt hozzá.

Hanem az a lényeg, hogy itt egy országgal hazardíroznak. Hogy majd jól jön ki a lépés. Hogy majd jön egy QE3 mert úgyse dönthetnek másként. Hogy majd a legnagyobb hitelezőnk kitart mellettünk, mert már úgyis túl sok állampapírja van. Hogy majd lesz valahogy. Majd jönnek az arabok meg az azeriek meg a kínaiak, vagy bárki, aki hajlandó. Hogy az EU nem vonja meg a támogatásokat, bár folyton beszólunk.

Eddig tulajdonképpen mázlink volt. Nem abban, hogy évek óta helyben járunk, hogy nincsenek beruházások és kilátásunk sincsen valódi növekedésre, vagy hogy lassan egy generáció lép le innen, kinyírva a jövőnket. Mindössze abban, hogy nem omlott össze az egész kóceráj, mint Cipruson. Csak hát könyörgöm, ez nem lehet mázli kérdése!

A lényeg és a tanulság tehát ez: a haza nem kockajáték.

A Magyar Államvasutak története 1868-ban - mondhatni a kiegyezéssel egy időben - kezdődött, amikor az állam felvásárolta a a csődbe ment Magyar Északi Vasutat. A következő évben a szerzeményt átnevezték Magyar Királyi Államvasutakká, és ezután három évtized alatt gyakorlatilag létre is jött az egységes állami hálózat az addigi magánvasutak helyén. A folyamat emblematikus alakja Baross Gábor, aki mindössze kilenc éves államtitkári és miniszteri tevékenysége során a MÁV-ból Európa egyik legjobb vasúttársaságát hozta létre. Az 1889-es zónatarifa kihirdetésénél például azt mondta „azt akarom, hogy a brassói ténsasszony is Pestre jöjjön kalapot venni”. A tarifa Brassóból az ötödére csökkent, ugyanabba a zónába sorolta ugyanis például az egymástól több mint 400 kilométerre fekvő Brassót és Nagyváradot, hogy megérje nagy távolságokra utazni. Ez egyszerre több millió ember számára nyitotta meg a távolsági közlekedés lehetőségét.

 "Minden ember annyit ér, amennyit a köz javára tesz." 

Baross Gábor

Az 1894-es hivatalos nyári menetrend szerint az út Budapestről Kolozsvárra 8 óra 40 percig tartott 22 megállóval. A 2013-as nyári menetrend szerint, kevesebb állomással, igaz, egy nem túl szigorú határállomással súlyosítva, 9 óra 12 percig. Ugyanaz az út 119 évvel később 32 perccel hosszabb.

Az 1890-es évek Államvasútja Európa egyik legkorszerűbb, legjobb szolgáltatást végző, irigyelt társasága volt. Pályaudvarai, vonatai, mozdonyai (néhány még rozsdáll valahol), egy ország építészeti kultúráját meghatározó vasúti épületei és műalkotásnak is beillő vasúti műtárgyai (egy név: Feketeházy János) méltán tették büszkévé alkalmazottait.

Szerintem nem is kell semmit sem hozzátenni. Csak egyetlen dolgot. A mai nyomorúság legfőbb okát: a kétezer-tízes években sem a MÁV vezetői (közép és felsővezetői se), se az ország politikai vezetői, de a véleményformáló elit szinte egyetlen tagja sem jár vonattal.

The rest is silence.

                „Hazánk nem maradhat jelen állapotában.”

(Eötvös József: Reform)

A magyar állam nem jó állam.

Jelenlegi vezetői nem is igazán akarják, hogy az legyen. Különböző mértékben és kombinációkban, de (normálisan aggastyánokra jellemző) megkövesedett előítéleteik, (önmaguk és követőik által is zsenialitásnak hitt) tudatlanságuk, sokszor lenyűgöző módon egyszerre jelentkező bosszúvágyuk és kapzsiságuk, valamint az az égető igényük vezeti őket, hogy hatalmon maradjanak, minél tovább.

Ennek súlyos következményei vannak ennek az államnak a polgáraira, azaz ránk nézve. Korábban ezen a helyen is foglalkoztunk már azzal, hogy anyagi értelemben mennyire kevéssé foglalkozik államunk a legalapvetőbb feladatai ellátásával. Azt is bemutattuk , hogy ez éppen a versenyképesség alappillérei alól húzza ki a talajt.

Az egészségügy, az oktatás, a rendvédelem és igazságszolgáltatás és végül ezek után szoros negyedik helyezettként az infrastruktúra azok a tényezők, amelyek egyrészt minden létező állam legfontosabb feladatainak a szinterei, illetve amelyek állapota egy ország versenyképességét meghatározzák. De meghatároznak ennél egy még fontosabb dolgot: a jövőnket. Milyen élet vár ránk a legatyásodott, legjobbjai által elhagyott, korrupcióra épülő egészségügyi ellátással? Milyen jövőnk lehet az egyre gyengébb, vitára képtelen, fogalmatlan, ámde előítéletes fiatalokat képző oktatási rendszerünkkel? Hogyan fogjuk magunkat biztonságban érezni, ha az igazságszolgáltatás és a rendfenntartás a hatalom eszköze és nem az állampolgárokat védelmező erő? És hogyan lesz itt fejlődés, ha bizonyos utakon már traktorral se indulnánk el, ha a vonatok koszosak és lassúak, ha a közművekbe a kutya se ruház be, mert így olcsó (úgymond) a rezsi?

Sok teendő van ezekkel, ami nem pénz kérdése. Ha a természettudományos pályára nem akarnak annyian menni, nem büntetni kell a fiatalokat, hanem megvizsgálni, miért nem értik a diákok a középiskolai kémiát és miért utálják a fizikát, amikor pedig ezek lenyűgözően érdekes, a világunkat magyarázó tudományok? Nem lehet, hogy rosszul tanítják őket, rossz könyvekből, rossz módszerekkel és rossz tematika szerint? Vagy például a vasútnak sem kellene pontatlannak lennie, csak mert lassúak a vonatok, és a kosztól sem a pénz, hanem az odafigyelés hiánya miatt ragadnak a vagonok.

De most nem ez a témánk. Hanem az, hogy erre a négy szektorra, a fenti sorrendben véve fontosságukat, sokkal többet kell költenünk. És mivel kevés a forrás, egyetlen valós megoldás létezik, a reallokáció.

A reallokáció lényege, hogy előre megtervezett, hosszú éveken át tartó folyamat során egyfelől a költségvetés struktúrájának, módosításával, a források átcsoportosításával, másfelől a magántőke számára kedvező (jogi és adózási) környezet kialakításával olyan helyzetet állítunk elő, hogy a GDP-ből ezek a területek arányosan jobban részesüljenek. Így például a folyamat végén GDP 5-6 százaléka helyett a GDP 9%-át költjük oktatásra.

Ez természetesen felvet egy azonnali problémát. Honnan vesszük el a pénzt?

Először is, a legjobb az lenne, ha a reallokáció éveiben gazdasági növekedés lenne. Ilyenkor a növekmény átcsoportosításával aránylag könnyen lehet növelni az egyes ágazatok súlyát.

Sajnos jelenleg éppen az a probléma, hogy nincsen középtávú kilátás se 1-2%-nál nagyobb növekedésre, és már ennek is nagyon kell örülni, a nemzetgazdaság potenciális növekedése ugyanis igencsak alacsony. Így azonban (hacsak nem akarjuk évtizedekig elhúzni a folyamatot) el kell venni valahonnan a forrást.

Ez nem könnyű feladat, hiszen az állam szinte minden kiadására azt lehet mondani, hogy fontos. Azonban minden évben vannak értelmetlen kiadások. Amíg az állam nem működik megfelelően, nem kell „1944-es” (ez vajon mit jelent? bombatölcséreket?) Kossuth tér, nem kell új Fradi stadion és társaik.

Lehetne aztán spórolni innen-onnan a folyó kiadásokból is nyilvánvalóan. Olcsó demagógia lenne a hat-hétszázezrestől milliókig terjedő tanácsadói fizetésekre mutogatni, de vajon az egész országban hány ilyen lehet?

A véleményem mindent összevetve az, hogy a költségvetés tételes felülvizsgálatából elő lehet teremteni a szükséges források egy részét. Más részét pedig a magántőke becsatornázásával kell előteremteni. A megtermelt nemzeti jövedelem fele nem folyik át a költségvetésen. Ha a GDP 1%-ával többet akarunk költeni valamire és csak a költségvetési forrásokat használjuk fel, akkor durva közelítéssel a költségvetés 2%-nak megfelelő összeget kell átcsoportosítanunk. Ha azonban a magántőke segítségével sikerül az ágazatba több forrást bevonni, mondjuk az egyszerűség kedvéért a szükséges többletforrás felét, akkor máris elégséges a költségvetési átrendezésnél a költségvetési főösszeg 1%-ával számolnunk.

De hát – mondják – a magántőkét hogyan lehet bevonni az egészségügybe? Fizetőssé tesszük?

Nem. Vagyis nem ilyen egyszerűen. A magántőke bevonásának legegyszerűbb eszköze az lehet – most csupán a példa kedvéért, vagyis nem konkrét javaslatot fogalmazok meg (egyelőre) –, ha tegyük fel, engedélyezzük a privát biztosítóknak, hogy többletszolgáltatásra szóló egészségbiztosításokat kínáljanak az ügyfeleiknek. Az ilyen biztosított ugyanúgy megkapja az OEP fejkvótát a kezelése során, de többletszolgáltatásra jogosult, amit azután az üzleti biztosító fizet ki az egészségügyi szolgáltatónak, pl. kórháznak. Például egy- vagy kétágyas emelt színvonalú szobát. Háromféle választékból rendelhető minőségi menüsort. Kevesebb betegre jutó „saját” nővért éjjel-nappal. Külön, a kiemelt betegeknek beállított diagnosztikai eszközt, amire nem kell annyit várni. És így tovább.

Ezzel többletforrás áramlik az egészségügybe. És ennek a többi, emelt szintű biztosítással nem rendelkező beteg is előnyét látja. Az ő diagnosztikára váró sora is, még ha kis mértékben is, de csökken a fizetősek kimaradásával, sőt, a fizetős betegeknél fennmaradó kapacitás a nem fizetős betegekhez is átcsoportosítható, úgy, hogy közben a fizetős betegek észre sem veszik. A kórház pedig a nagyobb bevételeiből könnyebben tud gazdálkodni, és átcsoportosítani más feladatokra. És így tovább.

Persze a dolog nem ilyen egyszerű. Rengeteg szempontot kell megfontolni és modellezni. Csak a nagyságrend érzéketetésére: egy ilyen terv végrehajtása során "menetből" meg kell oldani az államháztartási reform olyan régen hanyagolt összes feladatát, vagy soha nem sikerül befejezni.

De az alapvető gondolat, a mag ez: reallokáció.

A szabadság az ideális teljességében az az emberi létállapot, amikor döntéseinket nem befolyásolja más akarat. Ebből következően ebben a tiszta formájában nem létezhet az emberi társadalomban, mert káoszba és anarchiába taszítaná. A jól működő társadalmakban a szabadság korlátja éppen a másik ember szabadsága.

Az állam léte tovább csorbítja az állampolgárok szabadságát. Ha az állam helyesen szervezett, ennek az oka, hogy részt kíván vállalni a társadalom tagjai között a javak újraelosztásában, illetve a szegényebbeket, gyengébbeket kívánja védeni és esélyhez juttatni. Az ilyen állam célja ugyanis kettős: alapvető szolgáltatásokat akar nyújtani (védelem, oktatás, egészségügy, közlekedés), illetve fenn kívánja tartani a társadalmi mobilitást, ami a fejlődés fenntartásának legjobb módszere.

Azonban az is az állam feladata, hogy a fenti kereteken belül elősegítse az állampolgárok szabadságának kibontakoztatását. Ennek egyszerű oka van: az állam nem más, mint az állampolgárok közössége, illetve az általuk létrehozott szervezet, amely a közösség szolgálatában áll. Az állam tehát nem önmagáért létezik, hanem azért, hogy szolgálja polgárait. És mivel a polgárok vágya szabadságuk kibontakoztatása, így ennek elősegítésével tudja őket a legjobban szolgálni.

Szinte hallom az ellenvetést. Hogy hová vezet a szabadság „parttalan”kibontakoztatása. A hagyományos értékek és a többi. Csakhogy bizonyos polgárok erre vágynak, bizonyosak pedig nem; az államnak nem dolga ebben dönteni. Nem értéktelenebb, vagy alábbvaló a hagyományok ápolása és az értékek megőrzése. Ezek támogatásra és figyelemre érdemes célok. Csak éppen erre hivatkozva nem lehet más polgárokat megfosztani a szabad döntés jogától. Emberek vagyunk, hajlamosak vagyunk saját igazságunkat a többiek igazsága elé helyezni; az állam nem engedhet meg magának ilyen szubjektivitást.

Az elszabadult állam ezzel szemben önmagát az állampolgárok közössége fölé helyezi, és saját fenntartásában és hatalmának gyarapodásában érdekelt. Az elszabadult állam kizárólag a saját logikáját követi. Nem szabad állampolgárok közössége immár, hanem elnyomó szervezet. Rondábban fogalmazva: zsarnok.

Az állam szerepének megítélésében tehát a legjobban az igazít el, ha a szabadság mértékét vizsgáljuk az adott társadalomban. Egyszerűbben, hogy milyen mélységben kívánja állampolgárai életét az állam befolyásolni.

Fontos, alapvető igazság és nem lehet elég sokszor kimondani: ha hiszünk valamiben, akkor álljunk ki mellette. Ne az államtól várjuk, hogy elrendelje. Ha nem hisszük el, hogy képesek vagyunk meggyőzni másokat az igazunkról, akkor az is lehet, hogy nincsen is igazunk. Ilyenek például az egyházak által hirdetett értékek: ha ők sem hisznek benne, hogy a többi ember meggyőzhető róla, és ezért az államtól várják, hogy tegyen valamit, akkor ideje észbe kapni. De ez a helyzet a demokrácia és a szabadság eszményeivel is. Ha elhisszük, hogy ezek senkinek sem kellenek, vagy legalábbis olyan bonyolult dolgok, hogy erről polgártársaink nem győzhetők meg, akkor ideje mélyen magunkba szállni.

Mikor felejtettünk el hinni egymásban és önmagunkban? Mikor fogadtuk el – újra – hogy parancsokkal kell jobbá tenni a világot? Az egészséges, demokratikus társadalom a vita társadalma, ahol a különböző vélemények ütközhetnek és képviselőik meggyőzni törekednek egymást. A szemforgató sopánkodás – „nem tudunk már semmiben sem egyetérteni” – csak arról szól, miért nem ért velünk egyet mindenki más.

Annál nagyobb a baj azonban, ha az állampolgárok egy csoportja olyan hatalomhoz jut, amely lehetővé teszi a számára, hogy senkivel meg nem vitatott, ki tudja kinek a fejéből kipattant szabályokkal rákényszerítse saját vízióját az egész társadalomra. Mint Kádár a hétfői műsorszünettel.

A jó állam polgárai otthona. Mindegyiké. Lehetőséget ad, egyenlő esélyeket, egészséges és biztonságos környezetet. Támogatja a közösség számára hasznos ügyeket. Értünk van és nem mi őérte. Nem tud mindent mindenkinél jobban. Nem tipor el, mint egy vak elefánt, ha a lába elé kerülünk valamilyen fennköltnek hazudott (de nagyon is materiális) érdekből. Nem zsigerből, indulatból, és végképp nem egyetlen ember ízlése szerint alakítja politikáját. A társadalom alkotó energiáit mozgósítja. Szolgáltat és nem kihasznál. Reményt ad és nem parancsokat.

Olyan szabályokat kell kialakítanunk, hogy ilyen államunk legyen. Olyan államot kell tehát felépítenünk, ahol nem megtűrt vendégként szorongunk, hanem ahol otthon vagyunk. Nem adhatjuk ennél alább.

A jó államról szóló gondolkodás során arra a kérdésre keressük a választ, hogyan lehet az állampolgárok számára jobb államot, jobb otthont létrehozni. Ezt egyszerűen jó kormányzásnak is nevezhetjük. Az ennek során követendő út és részben maga a cél is különbözik a szerint, milyen eszméket vallunk magunkénak, milyen országot képzelünk el ideálisnak. Az azonban nem lehet kérdés - és ha azzá válik, azzal az állam, vagy ha tetszik a nemzet értelmét utasítjuk el – hogy ezt az otthont létre kell hoznunk és folyamatosan javítanunk is kell.

Sokat vitatkozunk arról, mit kell tenni azért, hogy elérjük ezeket a célokat. Sokan fejtegetik, hogy a kapitalizmus a végét járja, a globalizáció zsákutca, vagy, hogy gyökeres „zöld” fordulatra van szükség; nem állítom, hogy ezek a narratívák (teljesen) hamisak lennének, vagy, hogy vizsgálat nélkül el kellene utasítanunk őket. Ám nem álluk egyedül a világban. Egy világgazdaság – meglehetősen kicsi, könnyen helyettesíthető – szereplői vagyunk, és az ország gazdasága (amelyből az állam a forrásait szerzi) akkor lehet sikeres, ha jól illeszkedik be a globális struktúrába, és ott megtalálja a saját helyét. Ez azt is jelenti, hogy igenis van helye az arról való gondolkodásnak, hogy mi tehet minket egyedülállóvá, és mi lehet a mi különleges, magyar hozzájárulásunk az egészhez; és azt is, igen, hogy fontos a globális trendeken gondolkodnunk, hogy azokat előre látva bölcs, jövőbe mutató döntéseket hozzunk. Ugyanakkor nem felejthetjük el a magunk (egyébként nem megalázó és elhanyagolható) jelentőségét, amit józanul kell mérlegelnünk. Kis országként nem hihetjük, hogy mi határozzuk meg a világgazdaság trendjeit, de arról sem mondhatunk le, hogy alkotó módon részt vegyünk formálásukban. Finom és nehéz egyensúlyról van szó, de éppen ez teszi a feladatot nagyszerűvé. Mert ez nem változott Kölcsey Ferenc ideje óta, aki így írt az őt követté választó Szatmár megye Rendeihez:

„Midőn magyarnak születtem, együtt velem született az elengedhetetlen kötelesség is: híve lenni hazámnak, híve polgári alkotmányunknak; s e kettő fennmaradásáért, s nagyobb virágzásra emeléséért híven tenni mindent, a mit tehetségeim csekély volta véghez vihet.”

A feladat végrehajtásához a hazát kell a világ nagy és gazdag nemzeteivel egy sorba emelni, hogy szavunk a jövő alakításában nagyobb lehessen. De az eszköz céllá nem alakulhat át; mindezt nem lehet úgy elérni, hogy közben az polgári alkotmányosságot romboljuk le, mert akkor az ország megszűnik polgárainak otthonává válni, akkor pedig minek kezdtük el az egészet?

A haza felemelésének elsődleges eszköze a versenyképesség javítása. Ez mutatja meg, milyen potenciállal rendelkezünk ahhoz, hogy sikeresek legyünk. Nem garantálja a sikert automatikusan, de ha a világ országainak csaknem mindegyikét hasonló elvek mentén elemezzük, akkor leszűrhető a siker és az oda vezető út néhány jellegzetessége, az pedig utána már értékelhető, hogy ezekből mennyivel rendelkezik egy-egy ország, és hogyan használja ki őket. Igaz tehát, hogy minden ország helyzete más és más, de kétségtelen, hogy vannak bizonyos tényezők, amelyek mindenképpen azonosak.

A World Economic Forum (WEF, Világgazdasági Fórum) nevű nem-kormányzati szervezet (NGO), amely a davosi éves Világgazdasági Fórumot szervezi (innen kapta a nevét is), minden évben kiadja versenyképességi jelentését, a legutóbbi, több mint 500 oldalas, muattókkal és statisztikákkal telezsúfolt kiadvány nemrég jelent meg. A jelentés összefoglalja, hogy a szervezet kutatói szerint melyek a versenyképesség legfontosabb tényezői. Ezt a világ minden kormánya olvassa és (jó esetben) felhasználja saját fejlődésének alakításában, érdemes tehát komolyan vennünk a jelentést.

Szeretném itt felhívni a figyelmet, hogy az idei jelentés Magyarországra vonatkozó eredményeinek elég hosszú ismertetése következik. Azonban, ha következetesen végig akarjuk gondolni, hogyan lehetne jó kormányzással jó államot teremteni ebben az országban, akkor sajnos neki kell esnünk a tények elemzésének. Ezt ugyanazért gondolom fontosnak, mint a fő költségvetési kiadások bemutatását: túl sok a kocsmai igazság, a zsigerből jövő előítélet, féltudás, és elavult ismeret a közbeszédünkben és sajnos ezekre komoly, jövőre nagy hatással lévő döntéseket építenek politikusok, akik előszeretettel terjesztik is ezeket a tévedéseket (hogy finomak legyünk). Ezért fontos, hogy megembereljük magunkat és megismerjük a valódi helyzetet.

Tehát a versenyképesség pillérei a következők (forrás: World Economic Forum - Global Competitiveness Report 2012-2013):

1. intézmények
2. infrastruktúra
3. makro-ökonómiai környezet
4. egészségügy és alapszintű oktatás
5. felsőfokú képzés és továbbképzés
6. árupiaci hatékonyság
7. munkaerő-piaci hatékonyság
8. pénzpiac fejlődése
9. technológiai színvonal
10. piac mérete
11. üzleti környezet kifinomultsága
12. innováció

A felsoroláshoz rövid leírás is társul, ezt felhasználva vegyük át ezt a 12 pontot Magyarország és a jó állam – jó kormányzás szempontjából. Fontos tudni és az egyes pillérek után jelzem is, hogy mindegyik pillér több (5-22-ig terjedő) faktorból áll össze, és ezekre külön is állapítanak meg sorrendet a 144 részt vevő ország között, amelyek közül a hazánkra nézve kiugróakat is be fogom mutatni. Itt fontos megjegyezni továbbá, hogy a Magyarországra vonatkozó kutatásban a WEF a Kopint-Tárkival működik együtt. Végezetül fontos tudni, hogy a bemutatandó pillérek egymásra épülnek, és fejlettségük (természetesen) összefügg a gazdasági fejlettség különböző szintjevel, amelyből a jelentés hármat különböztet meg. Az első szinten az un. „tényező-vezérelt” gazdaságok állnak, amelyek természeti erőforrásaik, vagy olcsó munkaerejükre versenyeznek, így az első 4 pillér számít kritikusnak. A második szinten „hatékonyság-vezérelt” gazdaságok találhatók, ahol az 5-10 pillérek jó teljesítménye is szükségesek már, hiszen itt már magasabb hozzáadott értékre, magasan feldolgozott termékekre és jó minőségű szolgáltatások kellenek, hogy a gazdaság a magasabb béreket és ezen keresztül az állampolgárok magasabb életszínvonalát ki tudja termelni. A harmadik szinten az „innováció-vezérelt” gazdaságok találhatók, ahol új termékek és szolgáltatások kidolgozása és értékesítésére is lehetőség van, a piacon egyedülálló megoldások kialakítása zajlik és a legújabb technológiákat találják ki és vezetik be. Ide már a 11-12. pillérre is szükség van.

Lássuk tehát a pilléreket!

1. Az intézmények

Intézmények alatt azt a jogi-adminisztrációs keretrendszert kell értenünk, amely az egyének, vállalkozások és az állam közötti kapcsolatot meghatározza. Ennek a rendszernek szilárdnak, kiszámíthatónak és méltányosnak (fairnek) kell lennie. A befektetői döntések nagyban függnek ennek az intézményrendszernek az állapotától. Nem szívesen veszünk ingatlant olyan országban, ahol nem garantálják, hogy a tulajdonjogomat harmadik személyekkel szemben igazolni tudom. Ugyanakkor ez a pillér nem csupán jogszabályokat foglalja magában, hanem a kormányzat általános attitűdjét. Ahol nem látnak szívesen, oda én se viszem a pénzemet szívesen; ahol a befektető nem szívesen látott partner, hanem gonosz ellenség, oda nem megyek – ki szeretné azt olvasni magáról, hogy ő az ördög?  Ide tartozik a korrupció, a bürokrácia, a szabályozás bonyolultsága, az őszinteség hiánya. Azt gondolhatnánk, hogy ez utóbbi nem fontos, de gondoljunk csak bele: ha elindulok egy tenderen egy másik országban, hogy elnyerjek egy megbízást, majd kiderül, hogy a tender úgy van megírva, hogy csak a kormányzati csókosok nyerhetnek, akkor vajon próbálkozom újra a következő években?

Az intézményrendszer végső soron a kapitalizmus és a modern társadalom központi értékét alapozza meg és ez a bizalom. A bizalom pedig elsősorban nem a leírt szabályokon alapszik, hanem a piaci szereplők, köztük az állam valós viselkedésén. De világos az is, itt nem csak az államról, hanem a versenyszféra szereplőiről is szó van; ahol a hamis adatszolgáltatás, a trükközés, a késedelmes fizetés és főleg a korrupció jelen van, ott a bizalom nem létezik.

Magyarország: 80. hely, 7-ből 3,7 ponttal. Megdöbbentő, de egyébként éppen az alapnak számító első négy pillérben értük el a legrosszabb eredményt, ami egyben magyarázza, miért hanyatlik a versenyképesség: az egyszer már felépített alapnál zajlanak a legijesztőbb folyamatok.

A részfaktorok tekintetében a legrosszabb eredmények a kormányzati szabályozások terhessége (138-ik hely), a privát szektor számára adott jogi lehetőségek a jogellenesnek tartott kormányzati intézkedések elleni védekezésre (135-ik hely), illetve a politikusok iránti közbizalom (128-ik hely) témáiban értük el. A legjobban a terrorizmus miatti üzleti költségek (6-ik hely), a könyvvizsgálat és a beszámolók megbízhatósága (43-ik hely) és a szellemi tulajdon védelme (48-ik hely) területein értük el, de őszintén szólva a második kettőben legfeljebb közepes az eredmény. Összefoglalva pedig az 1., legalapvetőbb pillérben Magyarország igencsak gyengén szerepel.

    2. Infrastruktúra

Az infrastruktúrában a közlekedési, elektromos és távközlési rendszerek fejlettségét mérik. Ennek nyilvánvaló előnyei a szállítási hatékonyság növekedése és olyan jelentős iparágak fejlődése, mint a szállítás és logisztika. AZ infrastruktúra állapota természetesen döntő az ipari beruházások telepítésekor, vagy szolgáltató-központok felállításakor.

Magyarország az 50. helyen áll 7/4,39 ponttal. A legjobb az elektromos ellátás színvonalában (40. hely), a vasúti infrastruktúrában (42.) és a 100 főre jutó fix telefonvonalban vagyunk (42.), a legrosszabbak a km/hét alapon számított légkiközlekedési helyekben (75. hely), a kötői infrastruktúrában (83.), és a repülőtéri infrastruktúrában (91. hely). Érdekes a vasút jó helyezése, de ennek oka elsősorban a hálózat hossza (amely a múlt század első harmadától lényegében nem nőtt, csak csökkent), nem pedig a szolgáltatás színvonala, amely (eltekintve néhány nyugatra tartó nemzetközi járattól) a tisztaság, a munkatársak ügyfélközpontúsága, pontosság és gyorsaság, valamint a hatékony szervezet és működés szempontjából egyaránt köztudottan kritikán aluli.  A repülőtéri infrastruktúra rossz helyezésének fő oka, hogy egyetlen valóban használt nemzetközi repülőterünk van Budapesten, a debreceni, vagy a péri repülőtér pedig, amelyek legalább fogadnak néha nemzetközi járatokat, kihasználatlan és kis kapacitásúak. Az összevont helyezésünk megfelel a fejlettségi szintünknek, természetesen azzal, hogy fontos fejlesztési feladatok vannak még előttünk, például a nem-autópálya közúthálózat borzasztó állapota miatt, amely félmegyényi területeket tesz praktikusan elérhetetlenné.

3. Makro-ökonómiai környezet

Ennél a pillérnél a makrogazdaság helyzetét vizsgáljuk, mint például a kamatkörnyezetet, az államadósság mértékét, vagy az inflációt. Fontos az értékelésnél a stabilitás is, vagyis évekre visszamenő, és előremutató összehasonlító elemzés is készül. Szempont az adott állam adósbesorolása is (ezt több hitelminősítő eredményéből nyerik).

A magyar helyezés a 44. A legjobban a költségvetési hiány témájában állunk (amennyiben a kormányzati tervek teljesülnek persze, amelynek van esélye), itt a tényleg tiszteletreméltó 13. helyen állunk 6 év folyamatos megszorítás után. Minden más mutatónk az 50. hely felett van, a megtakarítások GDP-hoz viszonyított aránya (20, 7%) például csak a 70. helyre elég, az államadósság 80% feletti aránya miatt pedig a 125. helyre szorulunk, bár fontos tudni, hogy ez az a mutató, ahol a fejlett országok sokkal rosszabbul állnak, mint a fejlődők. Japán az utolsó a 144. helyen, az USA a 138., az egész listán 2. Szingapúr a 135., Németország pont mögöttünk a 126. helyen áll. A legjobbak között van 0 adóssággal Brunei mellett Líbia, Kelet-Timor, vagy, már némi kötvényállománnyal az 5. helyen Madagaszkár, közvetlenül Omán mögött. Ennek oka egyszerű: bizonyos adósbesorolás alatt nem is nagyon lehet felvenni hitelt, így nem is lehet eladósodni. Igaz, fejlődni sem nagyon, mert a hitelt ugyebár azért szokás felvenni, hogy beruházzuk a fejlesztésekbe (lásd még: Széchenyi István Hitel című munkáját).

 4.  Egészségügy és alapszintű oktatás

Az utolsó az „első szintű” pillérek közül. Az egészségügy jelentőségét az előző posztban már érintettük. A munkakorú népesség egészségügyi helyzete nagy hatással van a gazdasági potenciálra. A távollévő munkavállalók sok költséget okoznak, ezért a megelőzés kivételesen fontos szerepet játszik. Az alapfokú oktatás gazdasági jelentősége pedig felmérhetetlen, hiszen még a legegyszerűbb feladatok ellátásához is szükség van bizonyos fokú képzettségre, így például az írás-olvasás, vagy számolás képességére, az összetettebb utasítások megértésére, a kollégákkal való kommunikációra, és a továbbfejlődés (például szakismeretek elsajátításának) megalapozására. Ebben – gondolnánk – 40 év szocializmus után, amely éppen ebben, a közegészség- és járványügyben, illetve az általános iskolai képzésben és az analfabetizmus elleni harcban érte el kevés sikerei közül a legtöbbet, biztosan az élcsoportban vagyunk. De sajnos itt is csak az 58. helyen állunk. (Majdnem azt mondanám, ha nem hangsúlyozott objektivitásra törekedve sorolnám a tényeket: szégyen-gyalázat. Így csak csóválom a fejemet.)  A legjobb eredményt (144 ország közül elsőt!) két, egymással összefüggő kérdésben a malária üzletre gyakorolt hatásában és 100.000 főre eső maláriás megbetegedések számában értük el. Ez szép eredmény, de sajnos holtversenyben értük el 71 másik állammal. Jók vagyunk a 100.000 lakosra jutó HIV/AIDS esetekben (bár meg kell jegyezni a megbetegedések száma éppen a veszély kicsisége és a felelem hiánya miatt növekvőben), 12. vagyunk, ennek üzleti hatásában pedig a 15. a helyezésünk. Viszonylag jó az eredményünk, de lehetne jobb is a csecsemőhalandóságban (35. hely), és a TBC-s esetekben (egykor, még a ’30-as években is Morbis Hungaricus), szintén 35., üzleti hatása 31. Ezek nem rossz eredmények, bár ez utóbbi is romlott az elmúlt években. A várható élettartam már csak 58. 74,2 évvel, ami lássuk be, szégyen és vegyük észre azt is, hogy ezt a nők várható élettartama húzza fel, amely teljesen elszakadt a férfiakétól. Az alapfokú képzés színvonala siralmas módon 57. (a kontinens egyik legjobban szétszakadt oktatási rendszerével, diákolimpiákon brillírozó diákokkal büszkélkedő iskolákkal a nagyvárosok módosabb részén és fél-analfabéta gyerekekkel tele lévő gettósodó kisiskolákkal a szegényebb helyeken).

A beiskolázási ráta adata sokkoló, 92,4%, ezzel a világon a 81. helyet értük el, de csak a 144 mért ország között, mert pl. Kuba nincsen a listán és dombon ülő vadászkutya legyek, ha nem jobb az adatuk. Márpedig ez azt jelenti, hogy 7,6% nem kerül be az általános iskolába, esélye sincsen megtanulni írni-olvasni, számolni, szövegeket megérteni, alapvető információkat kapni a világról. Ez rettenetes.

Sajnos a poszt is rettenetesen hosszú már, úgyhogy hagyjuk most félbe és folytassuk a következő pillérekkel hamarosan.

"A jó állam" az elmúlt másfél évtized egyik fontos hívószava volt. Az 1998-as választásokra készülve az akkori Fidesz vezetés és a mögöttük álló szellemi hátország a "polgár" mellett a "közjó" kifejezésével jelezte prioritásait, ami - a miniszterelnök beszédeit hallgatva - ma is aktuálisnak tűnhet.

A mai napon gyakorlatilag a szakadék közvetlen szélére sodrodott a magyar gazdaság. A CDS felár több mint 70 bázisponttal, a referenciahozam több mint 60 bázisponttal emeledett egyetlen nap alatt, az euróárfolyam történelmi csúcsot ért el. Ezen a szinten az államadósság nem finanszírozható, ami azt jelenti, hogy új kötvénykibocsátással nem tudjuk kiváltani a lejáró kötvényeinket, mert csak olyan magas kamatra kapunk hitelt, hogy a törlesztési költségeket már egyszerűen nem tudjuk kigazdálkodni.

Ezen nem segít a kétségbeesett kormánypárti nagyokosok által kinézett devizatartalék a Nemzeti Bankban - ez az utolsó sánc ugyanis, ami az árfolyamot ideig-óráig meg tudja védeni; ha ezt leromboljuk, akkor körübelül 10 perc múlva kontrollálhatatlanul összeomlik az árfolyam és valósággá válik akár az 500 forintos euró rémálma is. Gondoljon mindenki bele, hogy az mit jelentene: 600 forintnál drágább benzin, elszabaduló villamosenergia és gázárak, illetve, ami ebből következik, zuhanó reálbérek, két számjegyű és nem egyessel kezdődő infláció, a drámaian zsugorodó kereslet miatt tömegesen csődbe menő magyar kkv-k, emiatt növekvő munkanélküliség (és tovább csökkenő vásárlóerő), radikálisan csökkenő adóbevételek, emiatt további, brutális megszorítások (ami miatt tovább csökken a vásárlóerő), kegyetlen, a 2009-eshez hasonló, vagy rosszabb recesszió, és így tovább, lefelé gyorsuló spirálmozgással a semmibe.  

Segítséget kitől remélhetünk? Az elátkozott, kigúnyolt, megsértett IMF-től ("a bankunk", ugye miniszterelnök úr?), amely egyébként egy lépést sem tesz az EU nélkül, hiszen a megállapodásnak az is részese kell legyen (tagok vagyunk ugyanis, ha valaki elfelejtette volna).

Az EU-tól? Nos, az egyébként a szuverén adósságválsággal amúgy is kistafírozott EU vezetői (Németország és Franciaország) éppenséggel nem örülnek váratlan alkotmányos ötleteinknek - az ő számukra ugyanis ezek a dolgok (bíróságok függetlensége, sajtó függetlensége, jegybank függetlensége, felügyeletek függetlensége, Alkotmánybíróság függetlensége és hatásköre, a magántulajdon, a szabad és fair választások) összehasonlíthatatlanul fontosabbak, mint azt itt gondolni szokás, és bármilyen megdöbbentő cinikus, mindenre jobban tudóan legyintő magyarként, ezeknek az értékeknek a megsértését személyes sérelemként fogják fel. Ne, ne is érveljünk más kontinensek meg EU-n kívüli országok példáival akikkel így is szóba állnak - mi EU tagok vagyunk és vállaltuk ezeknek a normáknak a betartását. Visszalépés ezeken a területeken tehát elfogadhatatlan. (Vigyázat, fontos! az egyes államok jogrendje eltér. De az EU fontosnak tartja, hogy a demokratikus jogállami normák tekinetében minden ország előre haladjon, a visszalépés nem elfogadható, főleg, ha minden területen egyszerre történik. Ezért értelmetlen és nevetséges más tagállamok példáival takarózni, minden egyes visszalépésnél egyébként másikkal -  hogy de Belgiumban is így van X ügyben, meg Ausztriában Y ügyben, a portugáloknál pedig Z ügyben. Ezt senki sem veszi be.) Vegyük mindehez hozzá a szektoriális adókat, köztük  a mértékét és kivetésének elveit tekintve a kormányzati dumától eltérően semmilyen más gyakorlathoz sem hasonlítható bankadót, és az ehhez jövő, a megmaradt hitelezést (a gazdaság vérkeringését) is ellehetetlenítő hitelátváltást, és társaikat, amelyek fontos partnereinknél is közvetlen problémákat okoznak. És legvégül számoljuk még bele azt a pökhendi stílust, amivel mindenkit kioktatunk, és minden kritikát visszautasítunk. Van aki azt hiszi még ezek után, hogy az EU szívesen segít nekünk?

Tehát kitől várunk segítséget? A kínaiaktól, oroszoktól, araboktól? Sokat beszéltünk róluk, de mint kiderült, nem adnak azok nekünk egy vasat se. Vagy esetleg az ufókban bízik a kormány? ET hazatelefonál, aztán hitelez?

Ehhez jön az "unortodox" - azaz hülye - gazdaságpolitikánk (Hofi: jaaaa, a gazdaság? hát ahhoz érteni kellene...), ami nemcsak megbukott (az megtörtént már 2010-ben), amiért azóta kapkodva kell újabb és újabb megoldásokat találni, amiket aztán sorban megideológizáltak (ld Manyup), hanem most már robbanással fenyeget.

Egy példával talán jobban tudom érzékeltetni a szituációnkat, amely az alábbi:

Ülünk egy defektes autóban. A verda a defektet 2010 nyarán kapta, (Brüsszelben, amikor kiderült, hogy a hiány nem lehet 7%). Akkor meg kellett volna állni és kereket cserélni. De mi inkább beletapostunk, hiszen sietünk, igaz így tönkretettük a felnit, de még mindig hinni lehetett, hogy majd útközben a gumishoz is beugrunk. De azán elszáguldottunk előtte és mentünk tovább, majd kidurrant a többi kerék is szép sorban, de még mindig nem álltunk meg (pedig most már egy szimpla kerékcsere nem is segítene), hanem nyomtuk a gázt, és most már ott tartunk, hogy már alig fog  a fék, a kormány alig reagál, a sebességünk a lejtőn nő, a felnik (vagy ami megmaradt belőlük) szikráznak és be kellene vennünk egy kanyart. És a sofőr átkiabál a mellettünk haladó autómentőnek, amelyik mutogat, hogy álljunk meg, hogy vagy hajlandó menet közben új kerekeket felszerelni, valamint közben az autót lemosni, vagy húzzon a vérbe, de gyorsan, mert mi aztán meg nem állunk.

Itt tartunk ma.

Behúzná valaki a féket, ha még nem késő?

A blog alapvetően magamnak készül, de ha valaki szívesen (és megértően) olvassa, annak természetesen nagyon örülök.

Ma azon gondolkodom (készülve pl. a hétvégi vendégoktatói fellépésemre), hogy az emberi jogok miként szolgálnak a demokratikus alkotmányosság alapjaként.

A XX. század végére a nyugati alkotmánytan eljutott a történelem végéhez. A poszt-szocialista országok betagozódása (legalábbis a jogszabályok szintjén) a demokratikus jogállamok családjába azt a benyomást tette, hogy a liberális demokrácia történelmi győzelmet aratott. Szabályai és elvei megkerülhetetlenek és megkérdőjelezhetetlenek, korábbi kihívói eltűntek a színről, vagy elfogadták a tényt, hogy értékeik a demokratikus értékek között élnek tovább.

Röviden összefoglalva – tankönyv szerint – a liberális demokráciák alkotmányai az emberi jogok alapján állnak. Az emberi jogok (human rights) természetesen mindig is szerepet játszottak az alkotmányos fejlődésben, de érdekes módon valójában nem mindig rendszer alapjának, hanem inkább szükséges feltételének tartották. És persze érdekes (és érdemes) azt is végiggondolni, hogy az elmúlt húsz évben az emberi jogi mozgalom fősodra már sokkal többet (és gyakran mást) ért emberi jogok alatt, mint amit akár 1776-ban, akár 1948-ban értettek.

Tényleg címszavakban kifejtve, mire is gondolok: Thomas Jefferson híres szavai: “We hold these truths to be self-evident, that all men are created equal, that they are endowed by their Creator with certain unalienable Rights, that among these are Life, Liberty and the pursuit of Happiness” abból a meggyőződésből fakadtak, hogy az ember szabad döntéseket hozhat és rendelkezik olyan autonómiával, hogy törekedhessen a saját maga által meghatározott boldogság elérésére. Az ilyen, alapvető jogokkal felruházott ember – immár polgár és nem alattvaló – alkalmas arra, hogy demokratikus államban éljen, hiszen a demokráciát nem lehet alávetettekkel működtetni. A szabad ember igényli a demokráciát, azaz a szabad státuszú polgárok közössége azt létre is hozza, mert más államformában nem tudja szabadságát gyakorolni.

A demokratikus államforma tehát nem cél, hanem eszköz, az emberi szabadság eszköze. Ez adja az erejét is, hiszen valós alapokon áll, az egyének és közösségek szabadságának alapján. Sokszor azonban ezt elfelejtik. A legkézenfekvőbb példát azok az országok szolgáltatják, ahová a demokráciát mintegy importálták; ilyen országokról talán már mi is hallottunk. Ilyenkor az államforma kérdését utilitarista módon kezelik (legyünk udvariasak: arisztoteliánus módon) – a kulcsszó az államforma hasznossága és hatékonysága. Arisztotelész összehasonlítja az államformákat és a demokráciát nem javasolja, mert az a csőcselék uralma, és lám, Athén is rendesen ráfaragott vele. Egyszerűen nem hatékony, a tömeg folyton arra szavaz, aki a legtöbbet ígéri, a legjobbakat elveszejti, a rosszakat felemeli – egyáltalán milyen államforma az, amelyik elpusztít egy Szókratészt? Ugyanígy a demokrácia exportja esetén a befogadó országokban komoly érvnek számított, hogy a demokratikus országok gazdagok, sőt ugyanígy manapság érv lehet bizonyos gondolkodók számára Kína társadalmi berendezkedése mellett az ország gyors gazdasági felemelkedése.

A politikai jogok egy importált demokráciában eszközök. Ugyanígy eszközök a demokrácia egyéb eszközei, a fékek és egyensúlyok intézményei. Sőt ezeket egyenesen díszletnek szokás tekinteni egy ilyen társadalomban.

Amikor a kínaiak először láttak lapátkerekes gőzöst (az angolok küldték az ópiumháborúk idején) és látták, milyen sikeres és félelmetes eszköz, úgy döntöttek, hogy létrehozzák a saját ilyen hajóikat. De nem értették a működését, ezért a lapátkerekeket izomerővel hajtották, a kémény pedig csak egy cső volt, aminek az aljában tüzet raktak, hogy füstöljön, mint a barbárok hajója. A végeredmény nemhogy a gőzhajókat nem közelítette meg, de a vitorlás dzsunkáknál sokkal rosszabb, lassú és sérülékeny torzszülött jött létre.

A múltban sok ilyen látszatdemokráciát hoztak létre, amelyben választások vannak, és független bíróságok és minden egyéb – de közben a mélyben semmi sem változott.

A valós demokratikus berendezkedés ezért szervesen épül rá az őt létrehozó társadalomra. Az angolszász országok így szolgálnak az egyén szabadságának eszközéül. Az európai demokráciák hangsúlyai ettől némileg eltérnek és az emberi jogok más dimenzióira is reflektálnak.

Az emberi jogok mindig is egyéni és kollektív jogokból álltak. Vannak olyan jogok, amelyeket nem tudunk egyedül gyakorolni, ezért ezt a közösséggel együtt rendelkezünk vele. Erre példa a vallásszabadság, vagy a gyülekezési jog.

Az emberi jogok második és harmadik generációja szintén egyéni jogokat tartalmaznak (jog a munkához, oktatáshoz, tiszta ivóvízhez, stb.), ezek a jogok azonban csak társadalmi szinten értelmezhetők. Ez nem a virginiai elit ültetvényes társadalom tagjainak, vagy a New England-i purtitán közösségek vezetőinek világképe, ahol a klasszikusokon pallérozott tanult, idealista férfiak, vagy a keményen dolgozó, felsőbbséget el nem fogadó családfők gyakorolják a politikai jogokat. Ez egy olyan világ, ahol az állam igenis beavatkozik az életünkbe, hogy olyan jogokat biztosítson a számunkra, amelyeket magunk nem tudnánk érvényesíteni. De eközben az állam olyan mértékben megsérti az egyén autonómiáját, ami a klasszikus értelmezés szerint már elviselhetetlen: nem véletlen, hogy például Amerikában éppen ez áll a politikai viták középpontjában.